Interjú
Kovásznai György életműve innen nézve
2010-12. szám / Csejtei Orsolya
Iványi-Bitter Brigitta művészettörténészként általában a vele egyidős kortársak pályáját követi nyomon, ám amikor művészbarátai felhívták a figyelmét Kovásznai Györgyre, azonnal érezte: a hatvanas-hetvenes évek reneszánsz fenegyereke neki való feladat.
Gondozásba vette hát a megsemmisülés szélén álló Kovásznai-életművet, s négyévnyi megfeszített kutatómunkával a háta mögött, Hegyi Lóránddal és Gerhes Gáborral közösen elkészítette az első Kovásznai-monográfiát – valamint létrehozta azt a nagyszabású kiállítást, amely szeptember végéig a Magyar Nemzeti Galériában hirdeti Kovásznai eleddig fel nem ismert zsenialitását.
Ismerted korábban is Kovásznai György munkáit?
I.-B. B.: Semmit nem tudtam róla, ugyanúgy, ahogy az egész szakma. A filmjeit egy szűk réteg valamelyest ismerte, főleg a Habfürdőt, de a festményeit sűrű homály fedte. Tudniillik ő titokban festett, s a hatvanas években senki nem gondolta, hogy egy filmhez készült sorozat önmagában is lehet műtárgy. Ez a mai percepciónk a művészetről.
Azt mondod, a Habfürdő című egész estés animációs filmje az egyetlen, amit korábban valamelyest ismerhetett a közönség?
I.-B. B.: Igen, de azt hiszem, a valamelyest is túlzás. Most kezdik inkább megismerni, és főleg a fiatalok. Szuperlelkesek a Habfürdő iránt.
Miért pont most állt össze az életmű? Ha jól tudom, Kovásznainak sem életében, sem a halála óta nem volt ilyen jellegű bemutatkozó kiállítása.
I.-B. B.: Pusztán praktikus és technikai oka van – ami aztán persze fontos szimbolikus jelentéssel is bír –, ez pedig az, hogy 27 évvel a halála után sikerült jogilag is, tudományosan is, illetve a finanszírozás szempontjából is összerakni ezt a hatalmas anyagot. Bonyolult életműről van szó – Kovásznai György egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy rendbe rakja, mielőtt meghalt. De miért is foglalkozott volna? Nyilván az ember 49 évesen, még ha beteg is, nem képes rá, hogy átfogóan, a halálra készülve tekintsen vissza a pályájára. Amúgy akkoriban nem is volt divat, hogy valaki összerakja a saját életművét.
Hogy tekintett rá annak idején a szakma? Felismerték a zsenialitását?
I.-B. B.: Azt a fajta műfajok közötti átjárást, amit ő képviselt, nem lehetett akkoriban elfogadtatni. Mint ahogy ma egy William Kentridge világhírűvé tud válni, Kovásznai a maga korában nem volt ilyen szerencsés. Kentridge életműve mutatja, hogy az, amit Kovásznai György csinált a hatvanas-hetvenes években, az igazából ma tart számot világsikerre.
Elsősorban festő vagy inkább filmrendező volt?
I.-B. B.: Annak ellenére, hogy elsősorban festőművésznek vallotta magát, nagyon korán nyilvánvalóvá vált, hogy a klasszikus pálya számára járhatatlan, úgyhogy nem is kereste ennek a lehetőségét. Inkább az animációval kísérletezett – 23 rövidfilmje és egy egész estés munkája, a már említett Habfürdő maradt fenn –, ugyanakkor minden filmjét képzőművész szemmel készítette. Ez azt jelenti, hogy nem a filmes dramaturgia dominál bennük, hanem sokkal inkább a látvány. Amikor Kovásznai filmet forgatott, mindig mozivászonban gondolkodott, ezért tartottuk fontosnak, hogy egy mozit is berendezzünk a kiállítótérben. A méretek egy vizuális művésznél sosem elhanyagolhatóak.
Ezt a fajta érzékletes ábrázolást segíti a Kentaur-féle kiállítás-tervezés is?
I.-B. B.: Szerettünk volna a kiállítás látványában is rendhagyóak lenni, hiszen Kovásznai György maga is rendhagyó volt. Ezért kértük fel Kentaurt, varázsolja teátrálissá, emocionálissá a tereket, ami amúgy Kovásznaitól sem idegen, lévén, egész életében drámákat írt.
Igazi reneszánsz ember volt.
I.-B. B.: Abszolút. Elképesztően művelt volt. Elsősorban francia orientáltságú, azaz a francia művészeti iskola, a francia mozikészítés érdekelte, ugyanakkor az olvasmányaiban az összes nagy klasszikus szerepelt. Masszív műveltséggel kezdte meg a pályát: mind filozófiai, mind irodalmi, mind pedig zenei vonalon. | hirdetés
 |
|
Hogy került egy ekkora zseni Komlóra, a bányába csillésnek?
I.-B. B. Miután ’57-ben kirúgták a Képzőművészeti Egyetemről, megelégelve az akadémia üres szólamait a proletariátusról, 20 évesen elment egy évre Komlóra dolgozni. Tette ez azután, hogy az elejétől a végéig elolvasta Marx összes művét. Komolyan vette, hogy márpedig a proletariátus az igazi modell, az pedig ott van kint a valóságban. Természetesen a fiatalember arra nem gondolt, hogy Marx sosem ment el a bányába dolgozni. Először rajzokban örökítette meg ottani élményeit, aztán később, amikor lett egy kis pénze, a bányászemlékek hatalmas olaj-vásznakra kerültek. Mondanom sem kell, hogy az ötvenes évek végén nem úgy illett bányászt ábrázolni, ahogy azt ő tette.
Miből lett pénze?
I.-B. B.: ’58-tól a Nagyvilág művészeti szerkesztője volt, ’62-től pedig a Pannónia Filmstúdióban dolgozott. A „pénze lett”, csupán annyit jelent, hogy tudott vásznat és festéket vásárolni.
Rendhagyó mivolta sosem sodorta megfigyelési botrányokba?
I.-B. B.: Kutatásaim során sajnos az derült ki, hogy az egyik legjobb barátja, dr. Végh László, aki a korszak egyik legfontosabb kultúraszervezője volt, és illegális felolvasóesteket működtetett a lakásán, bizony a titkosszolgálatnak is jelentett. Tipikus abban a korban: a művész éli a világát, azt gondolja, hogy van valamiféle mozgástere, egy kis körben megismerik a munkáit, de rögtön állami monitor alá is kerül. Kovásznai megfigyelése az egész hatvanas években tartott. Többek között ennek is köszönhető, hogy az első két filmjét betiltották. Ő volt egyébként az egyetlen olyan művész, akit a Pannónia Filmstúdióban betiltottak.
Mely filmek ezek?
I.-B. B.: Az első a Monológ, egy antifasiszta film a francia és az orosz montázsfilm technikájával – amúgy ez volt az első ilyen jellegű film Magyarországon, és mint ilyen, nagyon nagy hatással volt a Pannónia Filmstúdióban dolgozókra, elsősorban Reisenbüchler Sándorra. Ezt tiltották be egy héttel a bemutató után. A másik a Gitáros fiú a képtárban című opus, amit egyáltalán nem engedtek már moziba sem. A fiúalak egyébként Zorán, és ő készítette a film zenéjét is.
Van személyes kedvenced?
I.-B. B.: Több is. Van például egy rajza – filmen végül nem valósult meg –, amit amikor megláttam, akkor döntöttem el, hogy mindenképpen Kovásznai Györggyel szeretnék foglalkozni, mert az én drága művészbarátaim, akik velem egyidősek, pont ugyanilyeneket készítenek. Egészen meglepődtem, hogy ilyen szinten nincs új a nap alatt. Derűs, könnyed, van egy kis sztori, valaki menekül, ufók, emberek, tiszta őrület. Mindenféle technika együtt: akril, tempera, vízfesték, papír. Az egyedi rajz csak a kétezres években vált fontos műtárgyformává. Kovásznai úgy gondolkozott a hatvanas években a rajzról, mint mi most.
Az egyik terem Budapesttel foglalkozik. Szerette a várost?
I.-B. B.: Ő maga a hatvanas évek Kosztolányija vagy inkább Esti Kornélja, aki a ’45 előtti életérzést is magában hordozva, kritikai éllel, de imádva Budapestet készít a saját koráról filmeket. Kamera helyett egy stábbal beült kávéházakba, heteken át rajzolták a tipikus jeleneteket, s amikor elkészültek, bementek a stúdióba és megfestették őket. Utána lett belőlük film.
Mikor jött az összeomlás?
I.-B. B.: 1980-ban, miután megtudta, hogy a Habfürdő megbukott, és alig vetítik. A kritikusok lehúzták, nem vitték külföldre – kész tragédia volt ez számára. Ráadásul nem sokkal később leukémiát diagnosztizáltak nála. Nem engedte magát kezeltetni, hazament, és elkészítette az aulában látható utolsó festménysorozatát. A végéről kezdjük a kiállítást, és a végén ismét a végére jutunk. Azzal fejezi be ugyanis az életművét, hogy a Habfürdő legkülönlegesebb, legromantikusabb, legszebb és legszexisebb képeit átfesti. Brutálisan átfesti.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
