Egyedül nem megy
A Cactus Juice a rendszerváltást követő fekete dzsippezős-robbantgatós-maffiózós időszakban nyitotta meg kapuit, és a legtöbb ilyen helyhez hasonlóan kiváló pubos, steakes konyh
Legújabb korszakában, kifejezetten barátságos árakon a hely a gasztronómiai fellegvár státust is megcélozza, ennek köszönhető, hogy egy „igazi” tévés szakács arcával, nevével reklámozza magát. A kamerák előtt hosszú évek után is mindig idegesítően zavarban lévő, motyogó Jenei Tamás (Paprika TV) a konyhában szerencsére igazán otthon van, lehet, hogy csak a szereplés nem fekszik neki kellőképpen. Más kérdés, hogy a Cactus Juice-ban egyelőre egyedül van a küzdelmével, magányosan pedig nem könnyű sikert aratni. Pedig jól indul a dolog, mert a felszolgáló srác annak ellenére odajön az asztalunkhoz, hogy úgy érezzük, senki sem vette észre megérkezésünket. Az italrendelés felvétele után viszont darabokra hull a kiszolgálás ritmusa, valahogy minden fáziskéséssel történik. Az első fogásra (egy levesre) egészen kínosan sokat, mintegy félórát várunk, talán emiatt ül pici bőrösödés az egyébként rafináltan finom sültburgonya-krémleves tetején. A füstös, zamatos ízt pármai sonkából készült levesbetét emeli tökélyre. A főételként rendelt előétel, a csirkés quesadillas, gyakorlatilag egy tortillában készült, sajtos-húsos toast, szemre csodaszép, a csirketöltelék leheletnyit talán száraz, de tényleg csak annyira, hogy nem is biztos, hogy az. A hozzá tálalt salsa-szósz összetett, csípős, izgalmas. Vaddisznógerincet rendelünk, méghozzá feketebabos fokhagymás krumplipürével, csipkebogyós-tőkegombás levendulamártással. Jenei séf itt már tényleg elemében van, szemkápráztató a tálalás, a vaddisznó-gerincre kívülről nagy lángon kemény kérget pirít, aztán alacsony hőfokon készre süti, így lesz belül omlós, szaftos, médium-style. A szósz sűrű és elegáns, nem megy el szerencsére sem a gejl, túlédesített irányba, de nem is tüntet az erdei jellegű, csipkebogyós szószok fanyarságával. A krumplipürét külön is tanítani lehetne. Az ételek tehát frenetikusak, a tálaláskor azonnal megrendelt kenyér viszont az utolsó falat elfogyasztása után érkezik meg, akkor is csak két otthagyott, elszontyolodott szelet egy lehangolt kosárkában. (Valaki otthagyhatta, másnak meg még jó lesz.) A pincér amúgy kedves, de nem barátkozik, nem érdeklődik, hogy ízlett-e bármi, végzi a dolgát, csak hát nem egy kapkodós fajta. (Pedig nincs tele a hely, nem emiatt kerül időzavarba.) A desszert fronton ismét a konyha áll nyerésre a csélcsap felszolgálással szemben, a tömény, fajsúlyos belga csokoládétorta és különösen a hozzá tálalt narancsos eperragu ugyanis friss, újszerű ízvilág, s a tálalás most is gyönyörű. Jellemző, hogy a fizetés és a távozás után elköszönünk, majd már a pincéből felfelé vezető, hosszú lépcsőn az utcaszintre érünk, mikor a pincér is utánunk kiabál, hogy viszontlátásra. Fáziskéséssel működik, na.
VI., Jókai tér 5. |
vissza
vissza a lap tetejére
