Kupcsik Adrián festményei, ahogy hozzáértői állítják, diagram-logikára járnak. Ezek a diagramok történeteket, eseményeket beszélnek el, a tárgyak pedig, többnyire hétköznapi
darabok: evőeszközök, csészék, gyümölcsök, e történetek szereplőivé lépnek elő. Mostani kiállításán csendéletek és városi életképek szereplőivé. Az asztalon fűrész, szögletesre vágott dinnye és körte, burjánzón fodrozódó almahéj, valamint a 4-es metró építkezésének képei felülnézetből – akár egy terepasztal. Az így ábrázolt jelenetek egyfajta szándékos távolságtartást tükröznek a tényleges élethelyzettől. Kupcsik utóbbi években folytatott kutatásai a technika, az anyaghasználat tradícióját keresték, azért hogy képei a lehető leginkább testesítsék meg azt az eszmét, amit a reneszánsz óta a kép „minősége” jelent. Fatáblái, élénk színei, valóságos, fotóhű formái mégsem a realizmus hagyományát folytatják. A szemfényvesztés azért marad el, mert Kupcsik szakít a perspektíva megszokott módjával, s azt a diagramkészítésben szokásos axonometriával helyettesíti: képein a vonalak nem tartanak össze, zavart okoznak a szemnek. Na de miért „jó” mindez? Azért jó, mert a munkák a világot sokoldalú, csak „csellel” leképezhető valóságként mutatják be. Valami olyasmit bizonyítanak, hogy rendszer vesz minket körül, s az életünk, a vonalak mentén, pofonegyszerűen megérthető.
|
vissza
vissza a lap tetejére
