Elmondhatnánk a régi mantrát, hogy tartozunk ennyivel Mahlernek, ha már egyszer olyan ostobán viselkedtünk, amíg ő volt itt az Opera igazgatója. Sok értelme nincsen, az Opera lényege, hogy valakik valakivel mindig ostobán viselkednek hivatalosan,
 csak be kell időnként helyettesíteni a neveket. Pechjük volt a századforduló ostobáinak, hogy Mahler végül meglehetősen sokra vitte, így aztán fennmarad a gáncsoskodók híre is. De engesztelésből ne akarjunk ünnepet szervezni. Nem is ezért szervezték.
Az idei ünnep is luxus, a Hamburgi Rádió Zenekara érkezik, és velük Jörg Widman, akivel mintha a régi idők muzsikusai támadtak volna föl, az az idő, amikor még nem volt tökéletesen kettéválva az alkotó és az előadó-művészet. Jörg Widman nemzedékének egyik legkiválóbb klarinétosa, és mellette zeneszerző is. Ezen az estén mindkét minőségében hallható, előbb a Con brio című koncertnyitánya hangzik el, majd elfújja a Mozart-klarinétverseny magánszólamát. A hangverseny második részében a talán legnépszerűbb Mahler-szimfónia hangzik el, a Negyedik, az angyalhangú (vagy legalábbis valaha angyalhangú) Christiane Oelze énekével.
A legnépszerűbb mellett elhangzik a talán legkevesebbet játszott szimfónia is, a 7. Előtte egy még kevésbé népszerű mű, Melis László Dyonisiája. Nem pikírtkedés, Melis darabjának esélye sem volt a népszerűsödésre, ez lesz a bemutatója. Egy kicsit persze dolgozik a pikírt vonal is, mert némileg különös, hogy a darab címét a szerző görög betűkkel írja, de lehet, hogy a kiváló komponista valóban annyira otthon van az ógörögben, hogy minden írásmódot műve durva meghamisításának érzékelne. Jelen pillanatban a közönség amúgy sem éppen nyitott, a Mahler-ünnep felkérésére előadott műveket többnyire valami szükséges rosszként éljük meg, szórhatjuk majd fejünkre a hamut, ha 2110-ben Melis László-ünnepet tartanak a Müpában – mi tagadás, nem lettünk jobbak, mint amilyenek Mahler ellenségei voltak. |
vissza
vissza a lap tetejére
