PM Online | Korábbi cikkeink

Villon, az Apró képek balladája óta tudjuk, hogy milyen nehéz válaszolni arra az egyszerű kérdésre: „ki vagyok”. Három versszak hét-hét sora sorolja, mi mindent tud a vers beszélője,

az Ajánlás összefoglalón kijelenti, hogy „Mindent tudok hát, drága herceg…”, s a felsorolásokra négyszer vág rá a kijelentés: „…csak azt nem tudom, ki vagyok”. Fenyves Katalin alapos könyve szempontjából a kérdés így hangzik: ki vagyok, milyen identitásokat kaptam, milyeneket vállalok, milyeneket szeretnék s mindezt miért?
A kérdés variálható, bővíthető: ki vagyok, ha zsidónak születtem, mit jelent ez, ki vagyok, ha magyarnak, cigánynak, svábnak születtem, ki vagyok, ha ennek is, annak is… Van-e valami követhető életstratégia? S mit tegyek, ha legjobb szándékaim ellenére üldöznek olyasmiért, amiről nem tehetek, a származásomért? A cím Hatvany Lajos egy, a filozófus Martin Bubernek írt, 1929-es keserű leveléből való: „Utam zsidóként, Önnel ellentétben, egy képzelt asszimilációhoz vezetett. Magyarnak éreztem magam, itt voltam otthon, magyarként írtam és agitáltam, míg tudtomra nem adták, hogy itt semmi keresnivalóm sincs.” (Tudtára adták: emigrációba kényszerítették, később bíróság elé állították, bebörtönözték.) A fájdalmas jelzős szerkezethez Fenyves Katalin tette hozzá a kérdőjelet: arra vonatkozik, valóban képzelt volt-e a magyarországi zsidóság asszimilációja a „hosszú” 19. században, 1790 és 1918 között, netán kudarc, s egyáltalán: mit jelent a jelző, a „képzelt”?
Önéletrajzokat, visszaemlékezéseket, szépirodalmi műveket, névválasztásokat, a nyelvhasználatot vizsgálva azt kutatta – írja az Előszóban –, hogyan látták és láttatták zsidóságukat a Magyarországon élt értelmiségiek, rabbik, írók, újságírók, tudósok. Magyarán azt, milyen volt zsidónak lenni ebben az időszakban. (Magam úgy érzem, röviden érdemes lett volna kitekinteni a magyarországi zsidóságnak a tárgyalt időszak előtti és utáni periódusára.) S hogy milyen volt zsidónak lenni? Ez a szerző szerint attól függött, „ki mikor és hol született, hol és miképpen nevelkedett”, időben és térben nagyok a különbségek. A pontos válasz érdekében hatalmas munkát végzett, átvizsgálta és elemezte például a kortársaktól „gőzhangyának” nevezett id. Szinnyei József Magyar írók élete és munkái című, 1890 és 1914 között megjelent, sokkötetes lexikonját: mit tartanak fontosnak elmondani magukról az írók, mit róluk a lexikonszerző.
Fenyves Katalin négy zsidó értelmiségi nemzedék önképét vizsgálja meg, foglalkozva az előfutárokkal, a Berlinből kiinduló héber felvilágosodás itteni képviselőivel is, akik a német aufkläristák gondolatait közvetítették. A Zárszóban végül azt állapítja meg, hogy az asszimiláció, a teljes beolvadás nem sikerült, de ez „Talán nem is baj”. Persze, hogy nem: a beolvadás sokban önfeladás, elvész a „sajátosság méltósága”, hogy a magam számára is váratlanul, de jogosan Sütő András kifejezését idézzem. Zsidónak lenni pedig igazából a reformkor s az alkotmányos demokrácia idején volt jó. Laikus olvasóként arra gondolok, milyen szép lenne egy gyanakvástól és gyűlölködéstől mentes társadalomban, világban élni, ahol az identitások kiegészíteni, értelmezni, nem pedig megsemmisíteni akarják egymást. Képzelt integráció, mondhatnám. S majdhogynem teljességgel illuzórikus. De legalább szép, mint Benoite, a zsidó költőnő Erdős Renée regényciklusában.