Interjú
Életszeretet, életöröm
2010-14. szám / Szepesi Krisztina
Mészáros Márta Magyarországon második alkalommal rendez színházi előadást, témája ismét a nő és az életszeretet. Úgy gondolja, a nők és a társadalmunk viszonya még mindig nagyon hazug és várja, hogy eljöjjön az az idő, amikor a magyarok is megtanulnak végre mosolyogni.
Itthon filmrendezőként ismerjük. Hogy jött most a színház?
M. M.: Sok évvel ezelőtt a Pesti Színházban csináltam már az Edith és Marlenét Hernádi Jutkával és Kútvölgyi Erzsivel, ami nagy siker volt. A 90-es években, amikor nagyon sokat voltam Lengyelországban, igen sok színházi előadást rendeztem, így többek közt A vágy villamosát, a Macskajátékot, a Csárdáskirálynőt és a Marica grófnőt is.
Akkor itthon miért nem?
M. M.: Itthon olyan bonyolult. A filmrendezők és a színházi rendezők korábban valahogy nem vegyültek annyira, mint Lengyelországban. Ott mindig természetes volt, ha egy nagyon jó filmrendező, mint Vajda vagy Zanussi, színházat is csinált. Itt pedig nehezebb volt a színházi körökbe bekerülni, de szerencsére egy ideje már elmosódtak a határok nálunk is. Most már mindenki kezdi természetesnek venni, ha Mundruczó vagy Török Feri színházat csinál. Ettől persze én még nem tartom magam színházi rendezőnek. Olyan igényem nincs, hogy nagy színházi újító legyek, mert ahhoz, hogy az ember Shakespeare-hez vagy Csehovhoz nyúljon, mindent oda kell adnia. De egy ilyen mély és mégis jópofa, egyszerű történetet, mint a Cabiria éjszakái, már régóta szerettem volna megcsinálni.
Miért pont egy filmet vett az előadás alapjául? Gyakran mondják, hogy ha egy történet vászonra készült, az nem való színpadra.
M. M.: Ez egyáltalán nem új keletű, hiszen sok Bergman-filmből csináltak már színházi előadást, de nemrég Kamondy is Almodóvart rendezett a Pestiben. Vannak olyan történetek, amik színpadra is alkalmasak és mindig aktuálisak, élők. Fellini filmjei pedig örökké élnek. A Cabiria is egy ilyen alaptörténet. Arról szól, hogy van egy lány, akinek szörnyű szakmája van, mert kurva, de ugyanakkor nagyon tiszta lelkű és a tiszta, csodálatos szerelemre vágyik, miközben mindig becsapják. Felliniben pedig olyan mély emberszeretet volt, ami engem mindig megfogott, hiszen ezt a lányt sem akarta megölni végül. A mostani magyar filmekből és színházi előadásokból talán épp ez az emberszeretet hiányzik. Sokkal pesszimistább, nyomottabb minden, ami rendben is lenne, de sajnos nem embercentrikus. Ez pedig egy lírai, emberi, nagyon szép történet.
Régóta benne van a „női filmrendezőnő” skatulyában, s most színpadra is egy olyan művet választott, ami szintén egy nő sorsáról, vágyairól szól.
M. M.: Magyarországon a nők és a társadalom viszonya nagyon hazug és bonyolult. Soha eszedbe nem jut azt kérdezni, hogy mondjuk Kamondy miért nőkről csinál filmeket. Itt ma a társadalomból hiányoznak az erős egyéniségű nők, akik jelen vannak, és nem csak a politikai életre gondolok. Lengyelországban nincs így, pedig az egy nagyon katolikus, konzervatív világ, mégis rengeteg nő vesz részt a pedagógiában, a politikában és az üzleti életben. Ma nálunk a parlamentben kevesebb nő van, mint Szomáliában. Kevés olyan egyéniség van, mint Eszenyi Enikő, aki amellett, hogy játszik és rendez, igazgat és részt vesz népszerű dolgokban is. Nagyon remélem, hogy a fiatal generáció jobban szerepet vállal majd a társadalmi életben. Tudom, hogy nehéz, de nem szabad annyiban hagyni. Nekem is három gyerekem és kilenc unokám van, de ez nem akadályoz meg abban, hogy részt vegyek az életben.
Ez az előadás mire tanít? | hirdetés
 |
|
M. M.: Az életszeretetre. Cabiriát kétszer akarják megölni és veszik el a pénzét, de mindezek ellenére újrakezdi az életet. A vége tulajdonképpen hepiend, mert bár először azt mondja: „nem akarok élni”, de mikor körülveszik a barátai, szól a zene, hajnalodik, végül rájön, mégiscsak szép az élet. És ez így van. Nálunk mindig minden sokkal nyomasztóbb. Ha nálunk tragédia történik, az a legszörnyűbb tragédia. De ebben a történetben van egy olasz attitűd, és az olaszok nagyon szeretik az életet. A hétköznapokat is. Ha a magyarok isznak, többnyire búskomoran teszik, ám az olaszok vidáman isznak, élvezik a mindennapokat. Kecskés Karina pedig nagyon eltalálta ezt a vibrálást, amivel pont ezt a mindent túlélni próbáló, csupa szív, igazi nőt mutatja meg. És a többiekben is ezt látom.
Nagyon ragaszkodik a színészeihez, most viszont sok új arccal dolgozik együtt.
M. M.: Így van, de azért nagyon örülök az új találkozásoknak is. Karinthy Marci keresett meg, mivel itt lakom a kerületben és díszpolgár vagyok, hogy csináljak már valamit a színházában. És ő javasolta Karinát is, aminek nagyon örülök, mert nagyon tehetséges, érzékeny lány. Ráadásul miután az Új Színházat elhagyva gyereket szült, neki is át kellett élnie azt, amit sok nőnek, hogy milyen nagyon nehéz visszakerülni a szakmába.
Mindig mosolyog, sugárzik önből az életöröm.
M. M.: Ilyen a természetem. Vannak jobb meg rosszabb pillanataink az életében, de azért én nagyon szeretem az embereket és a létet, az okos létet. De látom a rosszat is, és nagyon izgulok, hogy a magyarok idővel tényleg tanulják meg a demokráciát, és forduljanak az élet szebbik oldala felé.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
