PM Online | Korábbi cikkeink

Francia családi vendéglő, még inkább vendégház, fogadó szolgál mintául, talán ezért kell ennyire kényelmetlen széken és ennyire kicsinyke, viharvert asztalnál összekuporodni a Cafe Bouchonban.

A Zichy Jenő utcai hely nem mai darab a vendéglátásban; a 2003-as nyitás óta láthatóan megkedvelte a hazai és a hazánkban állomásozó külföldi üzletemberek, diplomaták hada, most is lassacskán megtelik a hely, az alaphangot pedig idegen kakofónia adja. Kicsit túlmozgásos felszolgálónk akár többször is, betűtévesztés nélkül elismétli betanult, bonyolult mondókáját, eleinte minden egymás közt intézett mondatunknak háromszor kell nekifutnunk, mert a tudálékos fiatalember újabb és újabb ötletektől vezérelve tér vissza hozzánk. Kezelésében úgy érezheti magát az ember, mintha először csöppenne étterembe, de a borfogyasztásról is úgy beszél, mintha Alice Csodaországában volnánk. (Ráadásul egy hibátlannak tűnő palackot a teátrális dugószagolgatás után le is cserél, pedig a dugóhiba alapjáraton meglehetősen ritka jelenség, kivéve, ha valaki túlmozgásos.)
Fájdalom, hogy a buzgóság ellenére később szembesülünk vele, hogy a napi ajánlatot nem ismertették teljes körűen, noha tán még fontosabb is, mint a borrégiók modernkori története. A konyha hullámzóan teljesít, kimagasló ételek mellett sajnos középszerűek is tányérra kerülnek. Nagyon magasról indulunk, mert a felütés, az üdvözlőfalatnak kihozott paradicsomlekvár frenetikus. Kár, hogy csak egy-egy pirítós jár hozzá fejenként, mert akár kiskanállal is megeszegetnénk a koncentrált, friss, harmonikus kencét. A csirkeragus zöldborsóleves viszont már túlédesített, és az apró borsószemek is túlfőttek. Nem sokkal emlékezetesebb a hideg gyümölcsleves sem, de a színe szép, állaga jó, íze sem rossz, de nincs benne semmi jellegzetes. A parajos-parmezános, tejszínes gnocchi helyben és jól elkészített, de kisadag létére is fullasztóan sok. Fenntartás nélkül dicsérhető a konfitált ossobucco, vagyis a vajpuhára párolt csontos borjúcomb, közepén csipetnyi velővel, és kiemelkedően finom a köretként tálalt köményes pirított burgonya is. Az egész fogást vajas karotta teszi könnyedebbé. Kevésbé jó, mert kissé kiszáradt az egészben sült, zöldfűszerekkel töltött szűzpecsenye, de nemcsak a töltelék finom, hanem telitalálat a köretként tálalt fokhagymás-olívás spagetti is. (Hozzá az asztalnál reszeli pincérünk a parmezánforgácsokat… De a színházi előadás részeként mód volna frissen őrölt feketebors helyben őrlésére is.)
A trendekkel – egyébként támogathatóan – szembemenve az adagok meglehetősen nagyok, szinte egyetlen fogás sem pusztítható el teljesen, de a rengeteg középszerű gombócból álló fagylalttál esetében például fel sem merül, hogy valamennyi jégkrémet magunkba kéne tornászni. A diós pite viszont töménysége ellenére is remek desszert, jól kíséri a ház ajándékaként adott tokaji desszertbort. Kicsit kevesebb allűr és egy gyűszűnyivel egyenletesebben teljesítő konyha sokat dobna a helyen. De a népszerűséghez ez is elég, úgy látszik.