„Azoknak írtam, akiknek nem kedvenc foglalatosságuk az olvasás. Igyekszem egyszerűen írni, mindenki számára, és igyekszem legkevésbé elrugaszkodni az élettől”
nyilatkozta Anna Gavalda, aki 1999-ben ezzel a novelláskötettel robbant be a francia, majd a világirodalomba: könyvét huszonhét országban adták ki. A mű 2001-ben jelent meg először Magyarországon, és mi sem bizonyítja sikerét jobban, mint hogy hét év és két regény után újra kiadták.
A titkot nyilván valahol ebben a nyilatkozatban kell keresnünk: a novelláskötet tizenkét elbeszélőjéből tíz egyes szám első személyű, nagyon közvetlen stílusban szólal meg, szinte beszélget az olvasóval, kimondva megy elébe a várakozásoknak, kommentálja a reakcióikat. A szövegek stílusukban is a beszélt nyelvre utalnak, rövid, egyszerű felépítésű mondatok, félszavakból álló párbeszédek. A helyzetek jó része is akár már átélt, de legalábbis sokszor elképzelt szituáció, a szereplőket pedig ismerjük a szomszédból, a metróból, a mosópor-reklámból vagy a munkahelyünkről.
A baj csak az, hogy mindezek után a novellák mégis túlságosan „megcsináltak”, a fülszöveg által „pici csavarnak” nevezett tényező, amitől „mást jelent minden, ami korábban történt”, sokszor el is rontja az egészet: a keresetlennek, közvetlennek szánt szövegek keresettek, mesterkéltek lesznek, ráadásul minden novella legalább kétszer van befejezve.
Három novella marad emlékezetes a kötetből, az Ez a férfi meg ez a nő, ahol szerencsére kimaradt a csavar, A nap híre, ahol a pici fordulattól tényleg zavarba ejtően súlyossá válik a történet, és a kötetzáró Epilógus. Ez utóbbi mintegy posztmodernül azt mutatja be, hogy egy A. G. monogramú írónő hogyan készül a találkozásra könyvének reménybeli kiadójával. Kár, hogy aztán egy trükkös fordulattal ezt a novellát is elrontotta.
Lehet, hogy ezért tekinti célcsoportjának azokat, akiknek nem kedvenc foglalatosságuk az olvasás? |
vissza
vissza a lap tetejére
