PM Online | Korábbi cikkeink

Életem egyik meghatározó gondolatát Fábri Zoltántól kaptam, Requiem című filmjében hangzik el: „Egy emberrel egy másik ember akármit megcsinálhat. Kizárólag azon múlik, hogy melyiküké a hatalom és hogy van-e pofája visszaélni vele.”

A gondolat igazságát magánéleti és történelmi tragédiák sajnálatos fényességgel igazolják, az eminens huszadik század egyenesen nagyipari méretekben bizonyította be. Erről szól a tavalyi Nobel-díjas, Herta Müller most megjelent két regénye is.

Feltehetően erről szól egész életműve. Erre predesztinálja a saját sorsa: 1953-ban született a Bánság romániai részén, németként. Édesapja a fasiszta Waffen-SS tagja volt, édesanyja a háború után öt évet töltött egy szovjet táborban: pusztán azért deportálták, mert német – az oroszok jóvátételi munkára hurcolták a romániai németeket. Minden múlt determinál, az ilyen különösen, főleg, ha valaki annyira érzékeny, mint Herta Müller. Tud vajon mosolyogni? Talán tud, de aligha mosolyoghat hosszan, aligha mosolyoghat bűntudat nélkül. Pilinszky János költészetében sincs derűs hang, a svájci naplemente végignézése bevallandó bűnnek számít.
A Lélegzethinta lágerregény, A róka volt a vadász diktatúraregény. Fábri Zoltán tételének igazságára a mindenkori lágerek és a diktatúrák a legszebb példák, amikben a látszat ellenére fogva tartók ugyanúgy foglyok, mint a fogva tartottak, sőt, kevésbé szabadok. A Lélegzethinta Tur Prikulitschának, Sistvanyonovának, A róka volt a vadász Pavelénak, a szekusnak semmivel sem jobb, mint azoknak, akik fölött hatalmaskodnak. De ez persze csak a filozófia szép magasában igaz, a valóságban korántsem mindegy, hogy valaki az elnyomók vagy az elnyomottak közé tartozik-e. Életünk a legföldhözragadtabb valóságban játszódik le.
Herta Müller édesanyja sosem beszélt a lágerről, annyit mondott csak, hogy a szél hidegebb, mint a hó. A lánya író lett, aki könyvről könyvre az elmondhatatlan elmondásával küzd. Ehhez új szavakat is talál, mint ezt a Lélegzethinta címe is mutatja: a szó a szabályos lélegzés hintázására utal, ami folyvást kilendül a szabályos ritmusból, a foglyoktól még az élet legalapvetőbb tevékenysége, a normális lélegzés is megvonatik. A lágerlét abszurditása sűrűsödik az olyan szavakban, mint az éhségangyal, a cementbeteg, a napvatta, a kenyérbíróság vagy a napfénymérgezés. (Nádori Lídia minden elismerést megérdemlőn oldotta meg a művek fordítását.) A lágerben nincs idő, nincs folyamatos történés, így a regényben nincs folyamatos elbeszélés sem: emléktöredékek vannak. Az elbeszélő a hazatérés után hatvan évvel, napjainkban próbálja elmondani a múltat. Nem is azért, hogy szabaduljon tőle: a múlt mondatja magát, de szabadulni tőle nem lehet.
Ahogy a diktatúra emlékétől sem. A róka volt a vadász nem is Ceausescu romániai diktatúráját idézi fel egy barátság történetén keresztül, hanem a mindenkori diktatúra lényegét fogalmazza meg. Dragomán György, az érzékeny utószók szerzője teljes joggal mondja, hogy a szerző nem is a félelemről ír, „hanem a félelmet magát írja meg”.
Nélkülözhetetlen útravaló ez a két könyv a huszonegyedik századra is.