November közepéig még a műsort sem lehetett tudni, de Kocsis már abba a kategóriába tartozik, hogy teljesen mindegy, mit játszik, csak játsszon. Nem mintha nem lenne markánsan jelen a magyar koncertéletben, de annyiszor lehet még mindig hallani,
hogy bárcsak kevesebbet vezényelne, és többet zongorázna, hogy az ember elbizonytalanodik: valóban. Valóban vezényeljen kevesebbet? És ki vegye át helyette a Nemzeti Filharmonikusok koncertjeit? Ki vezényelt volna olyan Berlioz Faust elkárhozását, mint ő? Egyáltalán: kinek jutott volna eszébe, hogy a művet előadja a Müpában? És ha eszébe is jutott volna, ki győzte volna meg a közönséget, hogy ez fontos mű, az alaprepertoár részének kellene lennie?
Nem lehet veszni hagyni azt a fejlődést, amelyet a Filharmonikusok az elmúlt tizenhárom év során felmutatott, ez viszont lényegében folyamatos munkát, délelőtti és délutáni próbákat jelent, így már csak egy kérdés marad: mikor? Mikor lehetne új műveket tanulni, gyakorolni, dolgoztatni az izmokat, edzeni az idegeket, hogy ne az legyen a várva várt szólóest tanulsága: bár inkább vezényelne, és ne zongorázna. Ez azonban Kocsis Zoltán gondja. A miénk ennél sokkal egyszerűbb: ott kell lenni, ahol ő zenél.
Művészetek Palotája
12. 08. 19.30h
|
vissza
vissza a lap tetejére
