Interjú
Dühöngő középkorúak
2010-16. szám / Köves Gábor
Az Üvegtigris alighanem az egyik legismertebb vígjátéki márkanév az újkori magyar közönségfilm nagykönyvében. Az első két rész számokkal is igazolható sikere mindenképpen indokolta a harmadik rész elkészültét: a december 16-án mozikba kerülő Üvegtigris 3 értelmi szerzőjével, főszereplőjével és rendezőjével, Rudolf Péterrel beszélgettünk.
Hogy áll az utómunka?
R. P.: Az utolsókat rúgjuk, ráadásul bejött mellé egy másik munka is. Életemben nem nyertem még pénzt pályázatokon, de mit ad isten, most beütött a szerencse, és mintegy mellékesen egy tévéfilmet is leforgattam az utómunka közben. A Keleti pályaudvar című színdarab filmváltozatáról van szó, amit értelemszerűen a Keleti pályaudvaron forgattunk. Négy napunk volt rá, abszurd módon rövid idő. A menetrendekhez kellett igazodnunk, az induló-érkező vonatokhoz. És ma még hátra van a Beugró felvétele is, de nem nyafogok, csak most összejöttek a dolgok.
Közéleti darabként lett elkönyvelve a Keleti pályaudvar. Most, hogy filmre is vitted, szükség volt némi aktualizálásra?
R. P.: Mókás, de nem. Eleve nem aktuálpolitikai hozzászólásnak szántuk a darabot, nem mintha az szégyen lenne, már miért lenne az. Ha épp arra érez késztetést valaki, hát tegye, úgysem az aktuális tartalmaktól lesz egy darab időtálló, hanem attól, hogy a mondandódat milyen minőségben fogalmazod meg. Próbáltunk nem valamelyik párt, hanem az ország nevében, de leginkább a saját nevünkben beszélni, de az azért vicces volt és tanulságos, hogy a közönség soraiból ki mit érzett éppen magáénak, ki melyik poénnál röhögött föl. De szeretném azt gondolni, hogy nincs annyi aktuálpolitika benne, amitől hamar elavulna. Voltam egyébként már ilyen, nagyon is aktuálpolitikai darabban is, Kornis Mihály Körmagyarja volt ilyen például a Vígszínházban. Imádtuk játszani, de amikor megtörtént a rendszerváltás, le kellett venni a műsorról, hiszen a legfőbb vonulata ahhoz a világhoz kötődött, ami éppen akkor változott meg. Jellemző módon nem olyan régen újra elővette a Víg, nyilván nem véletlenül.
Te kit játszottál a Körmagyarban?
R. P.: Az írót. Kornist magát.
Kaptál a szerzőtől instrukciókat?
R. P.: Nem is keveset. És annyira hasonlítani akartam rá, hogy nagyon sokáig pocakban próbáltam, fölkötöttem A padlásban törpeként használt pocakomat, és így próbáltam. Horvai tanár úr (Horvai István rendező – a szerk.) meg hagyta, hogy én jöjjek rá, hogy nincs ilyesmire szükségem. És persze neki lett igaza. De egy darabig nagyon akartam a Kornisra hasonlítani, aki egyébként elég aktívan részt vett a próbákon.
Az első két Üvegtigris kapcsán sokszor szóba került, hogy te a gyakorlatban, tulajdonképpen ezeken a filmeken tanultad ki a filmrendezést. A színházi rendezést viszont jóval előbb kezdted, már 1992-ben, a Dühöngő ifjúsággal. Nagy siker volt.
R. P.: A szakma nem értékelte annyira, helyesebben mondva, úgy gondolták, hogy jól megcsináltam, de semmi több. Tudtam, hogy ez nem egy úgynevezett rendezői darab, de én nem is egy ilyen pályát akartam ezzel elkezdeni. Vannak olyan darabválasztások, ahol az, hogy te mit gondolsz a darabról, látványosan helyzetbe hoz téged mint rendezőt. Ha a képzőművészetből veszem a példát, én nem egy kubista festményt akartam létrehozni, amiről nem derül ki, hogy le tudok-e rajzolni egy arcot. Én egy arcot szerettem volna lerajzolni. Nagyon szerencsés csillagzat alatt született egyébként az előadás, az életem is egy ünnepi fázisban tartott éppen, pár hónappal a próbák megkezdése előtt született a fiam, ráadásul a barátaimat rendezhettem.
| hirdetés
 |
|
Hányszor ment a darab?
R. P.: Pontosan tudom, mert kicsit fájt, hogy pont a 149.-nél veszik le, és nem várják meg a kerek 150-t. Persze úgysem lehetett volna a végtelenségig műsoron tartani, mert lassan már a Dühöngő középkorúak címmel kellett volna játszani.
Jó ideje nem vagy hivatalos társulati tag. Az Üvegtigris stábja betölt egy ilyen társulati funkciót?
R. P.: Sosem tudtuk előre, hogy lesz folytatás, így aztán minden alkalommal elbúcsúztunk, és sosem azzal, hogy na, akkor egy-két év múlva ugyanitt folytatjuk. Ebből a szempontból is nagyon más a film, mint a színház; ha vége a forgatásnak, az megrendítő tud lenni. Emlékszem, a Szerencsés Dániel utolsó napján hajnalig ott ültem, amíg az utolsó kábelt össze nem húzták, annyira részemmé vált a film. Főiskolásként egy ekkora szerep – azt se tudtam, hol vagyok, csak ámultam-bámultam. De persze azokkal, akikkel a munka kapcsán, mondjuk egy-egy Üvegtigris-forgatás alatt, együtt vagyok, máskor is együtt vagyok. Ez egy kicsi ország, kicsi szakma, talán nem sok olyan társalgó van, ahová úgy tudnék belépni, hogy ne telepedne mellém valaki, vagy én ne tudnék valaki mellé jó érzéssel egy kávéra letelepedni. Igen, egyébként szívészesen tartoznék valahova, ugyanakkor, megmondom őszintén, a megízlelt szabadság se kutya.
Az Üvegtigris 2 bemutatója környékén nyilatkoztad, hogy most fél évre szabadságoltatod magad, és forgatókönyvet fogsz írni, valami nagyon mást, mint az Üvegtigris…
R. P.: Akkor valóban szabaddá is tettem magam, majd természetesen olyan felkérések jöttek, amiknek megint nem tudtam ellenállni. Azért rendeztem egy kis pihenést, de az említett forgatókönyv egyelőre csak torzó formában van meg, úgyhogy már csak babonából sem mondanék róla többet.
Egy Rejtő-adaptációról is lehetett hallani…
R. P.: Ez a Rejtő-dolog nem egy regényre épült volna, hanem egy zseniális díszletre. A kérdéses díszlettervet Fehér Miklós bácsi készítette a Vígszínház A láthatatlan légió előadásához, de végül nem ez a terve valósult meg. Egy körfolyosós, gangos házat kell elképzelni, ami egy homokkal borított kávéházat ölel körül. Remekül lehet ábrázolni, hogy azok az alakok, akikről Rejtő a regényhőseit mintázta, itt éltek a pesti aszfalton. Én ezt az ötletet szeretném továbbgondolni, összemosnám ezt a pesti, kávéházas, gangos miliőt a regények világával.
Most holt tart ez a filmterv?
R. P.: Most éppen még sehol.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
