PM Online | Korábbi cikkeink

Egy nagy rendező ismérve, hogy a nézőit akkor is képes elkápráztatni, ha történetesen egy unalomig ismert történettel szembesíti – miközben még csak meg sem próbálkozik annak újra- vagy átértelmezésével.

Darren Aronofsky nem csak azért méltó csodálatra, mert kirobbanó erejű „fiatalkori zsengéivel” (Pi, Rekviem egy álomért) az ezredforduló amerikai független filmjének legemblematikusabb személyiségévé vált. Sokkal inkább azért, mert képes volt továbblépni. Fejlődni. Tökéletesedni. Későbbi munkái úgy lettek letisztultabb, érettebb mozik, hogy közben megőrizték a rendező vizuális fantáziáját. A pankrátor éppúgy hamisítatlan Aronofsky-film, mint a korábbiak, csak sokkal nagyobb közönségréteget szólít meg.
A Mickey Rourke alakította pankrátor egyszerű, mégis szívszorító történetét követő Fekete hattyú mintha az előző film folytatása, ha úgy tetszik, továbbgondolása lenne: több tucatszor látott fabula a Színészről, aki saját lelkének legmélyebb bugyraiban vájkál, hogy egybeolvadjon teremtményével, a Szereppel. A legnagyobb áldozatot hozza az Alkotás tökéletességéért. A tehetséges, fiatal balerina, Nina (Natalie Portman) álmai valóra válnak A hattyúk tava legújabb feldolgozásával, csakhogy a kettős szerep – a Fehér és a Fekete Hattyú – a teljes kitárulkozást követeli meg a zárkózott, félénk lánytól. Lenyűgöző balettjeleneteivel és a megdöbbentően lehengerlő Natalie Portmannel a Fekete hattyú zsenialitása abban rejlik, hogy pontosan azokat a nézői reakciókat váltja ki, amiket a színpadra álmodott előadás: a felfokozott várakozás egy, a szó jó értelmében elnyújtott, katartikus fináléban csúcsosodik ki. Nagyon rég látott, felbecsülhetetlen filmélmény ez.

Fekete hattyú
(Black Swan)
Amerikai, feliratos film