Van, amivel a szereposztás elolvasása után már tisztában van az ember: zenés színház lesz, de nem musical. Nem lehet elvárni Haumann Pétertől, hogy hirtelen hőstenorrá váljék, vagy legalább biztos hanggal győzze Schultz úr szólamát.
Talán nincs is szükség rá, Haumann az, aki, ha színpadra lép, vele van elfoglalva a közönség, és egyébként is egyre finomabb a játéka a darab során. Básti Julival minden fordítva történik, első színrelépésekor nagyon biztosan megvan, mit is jelent számára Schneider asszony, a dalt is jól énekli el, aztán a második felvonásra nem marad ebből, csak a közhely meg a pattogós hang. Nem könnyű a feladata, mert túl nagyot változik a karakter, mégis arra utal a jelenség, hogy nem voltak nagyon szorosan fogva a színészek, volt annyi feladata a rendező-koreográfus Bozsik Yvette-nek, hogy az aprómunkában inkább a közreműködőkre bízta magát. Többnyire be is jön neki, még Simon Kornél esetében is, aki a színpadon mindig úgy viselkedik, mintha csak véletlenül került volna oda, igazából a villanykapcsolót jött megszerelni, de most ez is a helyén van: óvatos ember az idegen környezetben, pont azt látjuk, amit látnunk kell.
Marozsán Erikánál sajnos már nem ez a helyzet. A látvánnyal persze nincs baj, csinos, mint mindig, de se elénekelni nem tudja a dalait, se megtalálni Sally figuráját. Élet helyett szorongás, lendület helyett valami színésznősködés, de még kreatív odafigyeléssel sem lehet rájönni, hogy Marozsán Erika mire gondol, kit szeretne megjeleníteni, mit érez az általa játszott alak alapvető jellemvonásának. Az erősen hendikepelt éneklés (és ez már nem csak Marozsán Erikára vonatkozik) a darabot leválasztja a zenéről, egymás után és teljesen észrevétlenül hangzanak el a Cabaret nagy slágerei, nem fénypontként, hanem mint furcsa hóbortok a szerzők részéről.
Ennek ellenére is jó az előadás, ami nemcsak arra utal, hogy Kander – Ebb – Masteroff Cabaret-ja luxusmusical, prózai darabként is tökéletesen élvezhető volna, de a színpadra állítók tehetségére is. Nehéz megmagyarázni, mégis tökéletesen világos minden, az is, hogy egyszerre vagyunk hajóban, vonaton, bárban és Schneider asszony panziójában. Úgy szól a nácizmusról az előadás, hogy közben nagyon kerüli a konkrét történelmi utalásokat, nehogy azt higgyük a horogkeresztet látván, nem is rólunk van szó. Mindehhez van, ha szerencsés szereposztást fog ki az ember, egy Keresztes Tamás, aki tökéletesen elszakad a Konferanszié-hagyományoktól, miközben szigorúan őrzi a lényeget: félelmetes és szolga, élveteg és közönyös, erőszakos és gyáva, a legszélsőségesebb és legellentmondóbb tulajdonságok együttese, kiismerhetetlen lény. A játék abszolút virtuóz, női és férfiruhák, ezer arc, ének, tánc, suhanás a tűzoltócsövön lefelé, röpülés a díszletfalon fölfelé, tátott szájjal nézzük, miket is tud a magyar színház. Vagy ha a színház nem is, de Keresztes Tamás biztosan.
|
vissza
vissza a lap tetejére
