RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2020. július 6., hétfő
Csaba

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Interjú
„A cikkeim egy műszaki ember írásai”
2011-03. szám / Bóta Gábor

Nánay István színikritikus faarca, keménysége többeket megrémít, miközben igen nagy a megbecsültsége a szakmában. Azt mondja, nehezen viselné el, ha mindenki szeretné.

Többen kerültek a színházi szakmába a műszaki egyetemről. Ez vé­let­len, vagy van valami ezen az egyetemen – ahol színház is mű­kö­dik, a Szkéné –, ami efelé orientál?
N. I.: 1956-ban kezdtem az egyetemet, és az évfolyamunkból nagyon sokféle irányba mentek az emberek, volt, aki például karikaturista lett, irodalmár, televíziós, vagy mint az ábra mutatja, kritikus. A pá­lya­vá­lasz­tás­nál még erős volt az a meggondolás, hogy olyan gyanús dolgot, mint a színház vagy a művészet, akkor illett választani, ha már egy biztos szakma van a kezedben.

A szüleid űztek a műszaki egyetemre?
N. I.: Ez azért nem így volt, de hogy gyerekkoromtól a színház felé ori­en­tá­lódtam, annak nem felhőtlenül örültek. A reáliákban is otthon voltam, ezért nem volt olyan nagy teher, hogy a mérnöki pályát választottam.

Kritikusként segítség az, hogy a reáliákkal is foglalkoztál?
N. I.: Azon kritikusok szemében, akiknek a stílusa könnyedebb és olvasmányosabb, én nehézkes és konstrukciókban gondolkodó vagyok. Ebben az értelemben a gondolkodásomra feltétlenül hatott, hogy kilenc évig a mérnöki szakmában léteztem.

Próbáltál könnyedebben írni?
N. I.: Soha nem akartam másként írni. Amit gondoltam, megpróbáltam a magam módján megfogalmazni, ahogy tudtam, vagy nem tudtam. Amikor bekerültem a Színház című laphoz, elfogadták, hogy nem gondolkozom rosszul, de a cikkeim egy műszaki ember írásai.

Ezért is írtál szinte mindig csak szakmai lapokba?
N. I.: A Csepel újságban, ahol lehúztam hat évet, általános kulturális újságíró voltam, bár a vezércikktől a csőgyári riportig mindent kellett írnom. Ugyanakkor a kiállításoktól a kórushangversenyekig, a zenekari koncertektől az operáig bármiről sikerült úgy írnom, hogy az olvasók megértsenek. Publikáltam egy ideig a Magyar Nemzetben és másutt is, de alapvetően valóban szaklapokban.

A szakmában igen nagy a becsületed, de nem vagy olyan ismert, mint több más kritikus.
N. I.: Ennek oka lehet az is, hogy korán elkezdtem tanítani. S az is igaz, hogy a nem szakmai lapoktól nem nagyon kerestek, én meg nem mentem sehova, hogy hadd írjak már oda.

Hosszabb ideje szaklapokba is meglehetősen keveset írsz, miközben igen sok előadást látsz. Régebben az is előfordult, hogy megnéztél vagy harminc gyerekelőadást, és ezekből írtál egy nagy cikket.
N. I.: Ma nincs igény arra, hogy megnézzél harminc gyerekelőadást, és írj egy szakcikket. Különben van szaklap, ahová nem hívnak, és van, ahová hívnak, de nem megyek.

Miért nem hívnak, és ahova hívnak, oda miért nem mész?
N. I.: Ahova nem mentem, az az Ellenfény. Amikor a Színháznál voltam szerkesztő, úgy gondoltam, hogy rendszeresen nem írok máshová, nem szeretnék elköteleződni egy másik laphoz. Amióta pedig a lányom az Ellenfénynél is dolgozik, azt gondolom, hogy Nánayból egy lapnál egy elég, s amit ő ott képvisel, azt nálamnál sokkal jobban csinálja. A Criticai Lapokba időnként írtam, időnként nem. A Színház című folyóiratnál pedig másképpen alakultak a dolgok.
hirdetés

Onnan haraggal jöttél el?
N. I.: Eljöttem, maradjunk ennyiben. A kapcsolat nem szakadt meg, ha kérnek, írok.

Régóta foglalkozol kritikusképzéssel. Egy felmérésben hobbikritikusnak titulálták a színházi újságírókat, mert kimutatták, hogy jövedelmük mindössze tíz százaléka származik kritikaírásból. Ha ennyire nincs elég fórum, miért kell újabb és újabb kritikusokat képezni, és mit tudsz mondani a tanítványaidnak, hogy mi lesz velük?
N. I.: Ha megnézed a kétéves tanfolyam hivatalos nevét, akkor egyértelmű, hogy az nem kritikusképző. Más kérdés, hogy a végzettek közül jó néhányan mégis bekerülnek a kritikus szakmába. De sokan kezdenek valamilyen más formában színházzal foglalkozni, akár mint PR-os, menedzser, dramaturg vagy más színházcsináló. Mást sem teszek, mint lebeszélem őket erről a pályáról, mégpedig a legkeményebb módszerekkel.

A faarcod, a keménységed álca, maszk is, és mögötte ott az aranyszív, vagy te ilyen vagy?
N. I.: Amikor tanításról van szó, azt gondolom, hogy bizonyos dolgokat muszáj megmondani. A hall­ga­tók­nak látniuk kell, mi van bennük, és mi nincsen. Nem hiszem, hogy ezt simogatva kellene megmondani.

Meg lehet mondani például szeretetteljes apuka módjára.
N. I.: Igen, de van egy szereposztás. A szeretetteljes apuka Bérczes László.

És te könnyen elviseled, ha nem szeretnek?
N. I.: Azt viselném el nehezen, ha mindenki szeretne. Nem különösebben zavar, ha valaki a bírálat után kiborul, és elrohan. Elismerem, lehet ezt kedélyesebben, kevésbé bántóan is tenni. Persze tudok lelkesedni is, ha valaki valamit jót csinál. Biztos, hogy van ebben fölvett póz is, hiszen az ember sok minden ellen védekezik. De utólag azért az általában kiderült, hogy nem vagyok vadállat.

Hosszas vita folyt arról, jó-e a Színikritikusok díja a jelenlegi formájában, mit kellene átvariálni. Te hogyan látod?
N. I.: Ez a díj nagyon fontos, s ezt vissza is jelzik azok, akik megkapták, és azok is, akik nem. Amikor létrejött, még nem létezett egységes szakma, nem volt kritikus céh. Ez a díj azt is mutatja, hogy van egységes színházkritika, még ha azok, akik szavaznak, egészen eltérő véleményeket is képviselnek. Az elején igen kevés kategória volt, aztán fokozatosan bővült a kör. Szerintem a díjak számának drasztikus növelése nem jó. Bár tudom, hogy egy előadásban például roppant fontos a világítás, nem biztos, hogy a világítástervező munkáját önálló díjjal kellene honorálni.

Azzal egyetértesz, hogy a díjátadásból jópofa show-műsor lett? A tavalyi akár még tévéadásként is megállta volna a helyét.
N. I.: Több próbálkozás volt már arra, hogy ne csak a szűk szakma belső ügye legyen a Színikritikusok díja. Ezt most, ebben a kulturálatlan korban borzasztóan fontosnak tartom. Legyen nívós, de közönségbarát esemény a Kritikusdíj átadása. Hiszen a politikusok és a celebek között a színészekre, a színházra alig jut figyelem. Vagyis a Kritikusdíj segíthet abban, hogy a valódi teljesítményekre fölhívja a figyelmet. Talán abban is segíthet icinyke-picinykét, hogy a szakmában meglévő megosztottság valamennyire oldódjon. És most nem feltétlenül a politikai megosztottságra gondolok, hanem például a vidék-főváros, az alternatív-kőszínház ellentétre. Ha egy ilyen eseményre sok helyről jönnek, valamennyire lehet növelni a színház ismertségét, és lehet rombolni a falakat, mert kénytelenek lennénk együtt lenni, és egymásnak átadni a díjat. Miközben a párbeszéd megszakadni látszik, egy-egy ilyen alkalommal mégiscsak beszélgethetnénk egymással. Ha viszont fontosabb lenne az átadás, mint az, amiről szól, akkor szomorú lennék. Ha az a lényeges, hogy ki a húzónév a rendezvényen, és nem az, hogy ráirányítsuk az értékekre a figyelmet, azt nem tartanám szerencsésnek. Ha olyan jópofa műsor születik, amely a minőségre hívja fel a figyelmet, akkor éri el a Kritikusdíj átadása a célját.





vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor