Képről képre
Elfér mellettem a múltam – Grecsó Krisztián író Pinczehelyi Sándor festményéről
2011-04. szám / Eszéki Erzsébet
Grecsó Krisztián Mellettem elférsz című regénye az utóbbi évek egyik legnagyobb olvasmányélménye volt számomra, regényes családtörténet remek figurák és történetek sorával – múltról és a máról, identitásról, kötődésekről.
Nagy, családi melegség süt az egészből, elementáris kíváncsiság és mesélőkedv jellemzi. Grecsó Krisztián Pinczehelyi Sándor egyik, 1983-as festményét választotta a beszélgetéshez, a sorozat következő interjújához.
A regény elején olvasható ez a félmondat: „én a felejtés ellen dolgozom…”, a címhez pedig a végén kapunk magyarázatot: szegény ember, aki mellett nem fér el a múltja. Éppen ez jellemzi az egész regényt: Te magad is a felejtés ellen dolgozol.
G. K.: Ezek fontos idézetek, amelyekkel máris benne vagyunk a képben. Gyakorlatilag 23 éves koromig minden hétvégét a fóliasátorban vagy az üvegházban töltöttem. A paprika számomra metafora. Anyukám még most se bírja megenni a paprikát, noha 10 éve nem ezzel dolgozik. Érdekes helyzetet teremtett ez a regény, leginkább egy helyzettel tudom leírni. Áthívott a szomszédom, aki kedves, bohém figura, paradicsomot és paprikát nevelt a függőfolyosón. Pár tő volt, jól nézett ki, nagyon urbánus volt, de előbb-utóbb jött a termés. A szomszédom becsöngetett egyszer, s ezt mondta: te vidéki legény vagy, kacsald meg, kérlek! Szorongva, de a megfelelő magabiztossággal elindultam a növények felé, majd rádöbbentem: elfelejtettem, hogyan kell.
Az nem lehet. Ez nem olyan, mint a bringázás? Aki megtanulta, az tudja akkor is, ha kihagy 20 évet.
G. K.: De, van ilyen, elfelejtettem. Két dolog is blokkolt. Nem százméteres ágyban volt kétmillió darab, hanem az a négy tő volt csak, amit dédelgetve nevelt a szomszédom. Ha azt elszúrod, az más helyzet.
Rosszulesett ez az „élmény”?
G. K.: Nagyon. Ez még a regény megírása előtt történt. Pont azt gondoltam, amit mondasz: ez olyan, mint a biciklizés, azt nem lehet elfelejteni. Hazamentem, elmeséltem anyukáméknak, megmosolyogtak, és közölték: mindent el lehet felejteni. Aztán kimentünk a kertbe, megmutatták újra. A regény megírása óta már gond nélkül azt mondanám a szomszédomnak: nem emlékszem. Nem akarnám eljátszani a parasztfiút, azt, hogy én ezt is tudom. Szeretem annyira a múltamat, és elfér mellettem annyira a múltam, hogy ne akarjam eljátszani, hogy az a dolog az identitáson túl ma is annyira szervesen élő hagyomány az életemben.
Tehát tudod, milyen az a világ, amely a múltad része, ráadásul fontos része, de Te ma már nem ez vagy?
G. K.: Felnőttként nem is éltem abban a közegben, 14 éves koromban kerültem el onnan, amikor gimnáziumba mentem. Kellett az, hogy tényleg megbékéljek vele, és ne gondoljam a mai identitásommal szemben idegennek. Zavart, mennyire otthontalan vagyok ebben a városban, Budapesten, mert állandóan azt figyelem, hol vagyok éppen. Ott nem lehetek otthon. Ma már, ahogy utazom, mondjuk, a Hungária körúton, az 1-es villamoson, és apám különböző ügyeire gondolok, nem érzem azokat az emlékeket, hangulatokat idegennek a térhez, a mai látványhoz képest, mert integrálódott benne ma kettő. Ez jó érzés, a könyvnek köszönhető.
Azt a szót mondtad, hogy metafora. Neked a paprika metafora, nekem meg ennél a képnél a PFZ, a piros-fehér-zöld. Ez 1983-as kép, Pinczehelyi Sándor több festményén a magyar zászló színeit szokatlan, sokszor megdöbbentő környezetben használta, például három paprikán, kukoricacsöveken.
G. K.: Ez pimasz kép. A paprika az egyik hungarikum, amelyről ismertek vagyunk, erre vetíti ő rá a nemzeti motívumot, de úgy, hogy nem lesz belőle paródia. Ettől pimasz, ettől van humora, iróniája. | hirdetés
 |
|
Az 1979-től készült PFZ-képekről a szabadság jut eszembe, illetve talán ugyanilyen fontos a kizökkentés szándéka.
G. K.: Használunk sok mindent, és – mivel már megszoktuk a látványt – csak akkor gondolkozunk el rajta, ha szokatlan környezetben bukkan fel. A kizökkentés nagyon pontos. Soha nem találkoztam Pinczehelyi Sándorral, de olyan művésznek látom, aki tud mit kezdeni a saját hazaszeretetével és identitásával. Akinek biztos identitása van, az tud önmagán nevetni. Ez az, ami nagyon hiányzik belőlünk. A tisztázatlan identitások okoznak mindig problémákat. Akkor mindig bűnbakokat keresünk, mert ha ez nincs a helyén, nincs rendben, akkor kell valamivel kompenzálni. Ebből a képből, az örinóriájából derű árad. Tudom, messzire megyek, de Tarantino pimaszsága jut eszembe, az, hogy túljátszva a dolgokat lehet nevetni a halálon is.
Itt meg azt mondhatjuk, hogy lehet iróniával ábrázolni az identitásunkat, ha azt komolyan vesszük, és nem csak lózungokban, üres, elcsépelt szavakban hangoztatjuk?
G. K.: Komolyan lehet venni a saját identitásunkat, mert ez olyan szép és biztos dolog. Egész más, mint az összeszorított fog és az állkapocs görcse. A dühös hazaszeretet, a fájdalom az állandóan ismételgetett veszteségek miatt, sértettség, kudarcok. Értem, hogy mi él az ilyen indulatú emberekben, olyan jó lenne, ha valaki föl tudna oldani valamit ebből a görcsből. Meg tudnának nyugodni ezek az emberek. Van harag bennünk a környékbeli népekkel szemben, amit képtelenek sokan megemészteni, az a zsigeri harag, ami a gimnáziumban indul. Először hall egy gimnazista Trianonról, három tenger mosta az ország partjait, hallja a mítoszt, persze, hogy földolgozhatatlan mennyiségű kudarc ez a kamasz lelkében. Minden, ami ebben a képben önfeledtség, derű, hazaszeretet, önirónia van, múltfeldolgozás – éppen erre lenne szükség. Ezt hiányolom nálunk, ebből nincs ma egy fikarcnyi sem.
Mennyire másképp fogadnánk ma ezt a képet, ha 2010-es, friss festmény lenne?
G. K.: Akkoriban volt benne irónia, kikacsintás, a rendszer kritikája. Ha most készült volna ez a kép, acsargó dühvel fogadnák sokan. Most másképp feszült a helyzet. Más tobzódik. Azt élik meg sokan: ők végre mindent kimondhatnak, és úgy vélik, hogy mindent szabad. Nagyon ijesztő, mert azt hiszik, hogy csak egy igazság van, az övéké. A sírásig kiabálnak hatalmas, kigyúrt emberek. Földolgozatlan a múltunk, a traumánk, amivel nem tudunk mit kezdeni. Mikrokörnyezetben könnyebb lenne talán elkezdeni. Akár a Facebookon elindítani egy oldalt, föltenni, hogy az én szülőfalumban elvittek három családot, kik voltak ők, föltenni fényképeket. Aztán tessék, lehet csatlakozni, csinálják meg ezt mások is! Nagy tömegben ez nem megy, 500 ezer embernek nincsen emlékezete, arról nem lehet egyszerre beszélni. De arról a három családról lehetne. Megvan a házuk, idősek emlékeznek még rájuk. Ezt lehetne elkezdeni, elmondani, kik ők, mikor hurcolták el. Emlékszünk rátok, megvan az emléketek, nem veszett el – csak ennyit kitenni. A gesztus, az emlékezés elindíthatna talán valamit.
A földön fekszik a három, piros-fehér-zöld színű paprika, vékony ágakon, de lehet, hogy gyökerek is „kikandikálnak” a barna földből?
G. K.: Ez is nagyon szép a képen. De egyébként már a gyökereknél folyton a hárítás jön elő. Hogy miért kell erről mindig beszélni? Szerintem nem kell mindig erről beszélni. Föl kell dolgozni. Itt jönnek a személyes gyökerek. Az ehhez való viszonyunk kitisztítaná az identitásunkat, a hazaszeretet pedig olyasmin keresztül indulhatna el, hogy fontos legyen például jól ismerni egy kerületet, amelyben élük, akár egy ablakmélyedést. Ha ezekben a terekben megkeresem a gyökereket, tudom, hogy ide tartozom, akkor nem kell már bizonygatnom semmit. Akkor már nem kell mondanom, hogy márpedig nekem jogom van ehhez a földhöz. Fölkavaró helyzet, és ettől fölkavaró számomra ez a kép is.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
