Nem akkora szenzáció talán, mint a címe, nem kell hozzá Concorde, hogy átérjünk egyik kontinensről a másikra, se világháló, kivetítő, kábelek: a két helyszín közel van egymáshoz, a Péter–Pál-templom és a Társaskör szomszédok Óbudán,
feltételezhetően a szünetben kell átvonulni előadóknak és kedves közönségnek, de attól még feltűnő. És minden feltűnő fontos, hiszen benne vagyunk a Liszt-évben, eltelt lassan a fele, és bár semmiképpen nem haszontalan az év, még nem haladtunk eleget. Ha Lisztre gondolunk, még mindig egy sovány férfi jut az eszünkbe, aki a zongorára támaszkodik, és nem arra gondolunk, hogy ő volt a magyar zenetörténet legjelentősebb egyházi zeneszerzője. Vagy ha a jelentős túlságosan relatív fogalom, akkor ő volt a legnagyobb. Abban a korban, amikor a vallás egyre személyesebbé vált, amikor a szertartások kiürültek, vagy a korszerű, gondolkodó művészhez méltatlanná váltak, Liszt szembefordult a zenei divattal, személyes, szenvedélyes, ugyanakkor egyházi célokra tökéletesen alkalmas műveket írt. Tudta, hogy nem lesz sikere vele, egyszerre volt túl balra és túl jobbra, a hivatalos körök nem hittek a zűrös magánéletű Liszt áhítatában, a művészbarátok pedig az egészet komolytalannak és érdekeskedésnek tartották, de Liszt csak ment a maga feje után. Kétszáz év elteltével néha mi is mehetnénk az ő feje után.
|
vissza
vissza a lap tetejére
