Buxtehude peches volt, legalábbis ami az utókorát illeti. Leghíresebb tette ma nem az ő leghíresebb tette, hanem Baché,
aki gyalog elsétált Lübeckbe, talán háromszáz kilométer távolságra,  hogy hallhassa kora leghíresebb orgonaművészét. Nyilván csak azért, mert tudta, hogy hamarosan következik a trónfosztás, csak most épp az orgonakirály is gyalog jár. |
Ha az a kérdés, kibírható-e az élet Buxtehude művészetének behatóbb ismerete nélkül, akkor a válasz sajnos igen. Éppen eléggé nem ismerjük Bachot, pedig óriási az anyag, és Buxtehude Bachhoz képest mégiscsak komor búgás, nehézkes billentyűzés. De a másik oldalról nézve: soha nem érthetjük meg Bach orgonazenéjét, ha csak őt magát halljuk. Így is kevés az esélyünk, hiszen nem szólalhat már olyan ismerősen egy korál, mint az akkori közönségnek, nem érezhetjük magunkat otthon egy zenei témában, soha nem fogunk panaszkodni, hogy ez a Bach, annyira szabadon improvizál, hogy már nem tudjuk, mikor kell elkezdenünk énekelni. De Buxtehude segít, hogy egy pillanatra megérezzük: mit tudtak az akkori orgonisták, mihez képest jött derült égből Bach. Meghalljuk azt a hűvös, északi kedélyt, amit Bach feloldott, amit mosolygósabbá tett, és talán megértjük, hogy ő aztán végképp nem az a parókás vénember, akinek beállítják, hogy zseninek lenni végső soron mégis derűs állapot lehet.
|
vissza
vissza a lap tetejére
