„Több dolog is eszembe jutott, amiket gyerekkoromban nagyon szerettem. Az egyik ilyen Ida-Bohatta Morpurg német nyelvű mesekönyv-sorozata, melyben apró állatok, bogarak, virágok, törpék szerepel
A legkedvesebb A félreismert Bimfi története volt, ő egy gyönyörű, hófehér lemezkés gombácska, akit egy félreértés miatt börtönbe vetettek. Aztán amikor nagyobb lettem, egy Grimm-mese lett a kedvencem. Úgy 9-10 éves koromban került a kezembe, egyedül olvastam végig, és volt egy pont, amikor annyira féltem, hogy később, amikor direkt félni akartam, mindig ezt a mesét vettem elő. Két testvérről szól, akik együtt bolyonganak a világban, megosztják mindenüket, hozzájuk szegődnek mindenféle állatok – rendszerint párosával – őzek, szarvasok, vaddisznók, azokat is megfelezik, aztán elhatározzák, hogy elválnak egymástól. Az egyik elkerül a királyi udvarba, mindenféle hőstettet hajt végre, megszerzi a királykisasszony kezét, aztán egyszer, amikor az állataival épp az erdőben sétál, meghall valakit sírdogálni egy fán. „Jajj, de fázom, jajj de fázom” – mondja egy hangocska, a fiú megsajnálja, tüzet rak, felmelegíti, csak épp arra nem számít, hogy a fán kuporogó apró anyóka nem más, mint egy gonosz boszorkány – ez volt az a pont, ahol mindig megborzongtam –, aki kővé változtatja őt is meg az állatait is. Persze ekkor előkerül a testvér, aki ugyanúgy néz ki, s ugyanolyan állatokkal járja az erdőt, s mindenféle viszontagságok után megmenti a fivérét. Nagyon bájos történet, nem is értem, miért nem csináltak még ebből valami jó kis izgalmas mesefilmet. Ha egyszer lesz módom rajzfilmesek közelébe kerülni, be is ajánlom nekik.”
Legismertebb meséi:
Kipp-kopp- és Boribon-sorozat |
vissza
vissza a lap tetejére
