Interjú
In giant footsteps
2011-07. szám / Sári Júlia
Ha Ravi Coltrane neve duplán is ismerősen cseng, az egyáltalán nem véletlen. A fiatal amerikai szaxofonos ugyanis keresztnevét a híres szitárművész, Ravi Shankar után kapta,
s ami még ennél is fontosabb, családi nevét apjától, a jazztörténet egyik legnagyobb szaxofonosától, John Coltrane-től. Bár Ravi nem ismerte a korán elhunyt zsenit, Miles Davis zenésztársát, az az örökség, amit tőle kapott, az ő pályafutását is meghatározta. S méltó is volt hozzá. Most, negyvenöt évesen már a saját tehetsége miatt csodálják, hatalmas zenészekkel játszik együtt (apjának egykori dobosával, Elvin Jonesszal, Herbie Hancockkal, Santanával vagy éppen Steve Colemannel), saját formációjával pedig már öt lemeze megjelent. Budapesti koncertje alkalmával a családjáról és az őszinteségről mesélt nekünk.
Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy micsoda zenei örökséget kaptál a szüleidtől, Alice és John Coltrane-től. Mindig is nyilvánvaló volt számodra, hogy a nyomdokaiba lépsz, és zenész lesz belőled?
R. C.: Azt hiszem, meglehetősen szokványos gyerekkorom volt. Persze, bizonyos tekintetben különös is volt, de mindent egybevetve nem az határozta meg a tudatomat, hogy kik a szüleim. Még csecsemő voltam, amikor apám meghalt, éppen egy hónappal a második születésnapom előtt. Sajnos nincsenek emlékeim róla, de anyukám is kiváló zenész, egész életemben hallottam őt játszani. Vagyis a zene már csak az ő révén is mindig az életem része volt, de sokáig nem sejtettem, hogy én is a zenének és a zenéből fogok élni. Gyerekként nem gondolkoztam a jövőről vagy a családi múltról, csak csináltam, amihez éppen kedvem volt, és az anyám sem akart rám erőltetni semmit, ami nem közvetlenül belőlem eredt. Arra törekedett, hogy azzá váljak, aki valójában vagyok. Azután idővel és csakis magamtól mégiscsak zenész lett belőlem.
Mennyi idősen kezdtél el muzsikálni?
R. C.: Klarinéton kezdtem tizenkét évesen. Igazából trombitán szerettem volna játszani, de túl későn értem az első órára a zeneiskolába, amikor a diákok hangszert választottak, és a többiek már az összes menő fúvósra lecsaptak előttem.
S mikor lett komolyabb kapcsolatod a zenével? Hogyan kezdtél saját zenét írni és játszani olyan társakkal, akiket te magad választottál ki?
R. C.: Ez beletelt egy kis időbe. Huszonöt éves koromig egyetemen tanultam és zenéltem, és csak ez után léptem be egy zenekarba Elvin Jones dobos meghívására, aki az apámmal is játszott. Ha jól emlékszem, még abban az évben, ′91-ben felléptünk Debrecenben is. Ezzel elkezdődött egy hosszú tanulási és fejlődési folyamat számomra. Majdnem tíz évig egyszerű kísérő zenész voltam a formációban, óriási hatások értek, figyeltem és alakultam közben. Több felkérést kaptam kiadóktól és producerektől, hogy alapítsak saját zenekart, de úgy éreztem, még nem állok rá készen. New Yorkban akkoriban igen megszokott volt, hogy a producerek fiatal tehetségekre vadásztak, akiknek a nyakukba akasztottak egy együttest, gyorsan felvettek velük néhány lemezt, óriási hírverést csináltak nekik, majd ugyanolyan gyorsan ott is hagyták őket, hogy lecsapjanak a következő fiatal muzsikusra. Én nem akartam ezt az utat választani, úgyhogy inkább megvártam, hogy én magam úgy érezzem, saját projektet akarok indítani. Ehhez márpedig sok idő kellett, így csak ′99-ben alapítottam az első formációmat, amivel már saját kompozíciókat játszottam.
A mostani kvartetted azóta a második csapatod, de velük is már nyolc éve együtt dolgozol.
R. C.: Az első zenekarommal körülbelül két évig játszottam, s már ebben az időben elkezdett velünk zenélni az a zongorista, dobos és végül a bőgős, akit most használok. | hirdetés
 |
|
Használod őket? Ezek szerint nem vagy túlságosan demokratikus zenekarvezető?
R. C.: Ez csak véletlen szóválasztás, és körmös sem jár érte, ha valaki melléüt. Nagyon jó az összetartás a csapatban, mindnyájan kiváló zenészek, és a színpadon kívül is gyakran összejárunk. A zeneírásba is bevonom őket, sőt, nagyon nagy hatással vannak rám zeneileg. Ha előállok egy témával, igyekszem minél inkább úgy alakítani, hogy azt ők is a magukénak érezzék, a segítségüket kérem, ha elakadok, és nagyon gyakran csak annyit mondok nekik, hogy erre vagy arra a témára, ritmusra, hangulatra játszanak valamit maguktól. Nem tudnám helyettesíteni őket, annak a zenének, amit most a sajátomnak mondok, nagyon fontos alkotóeleme az ő játékuk.
Mekkora a szerepe az improvizációnak a zenétekben?
R. C.: Az a kulcsa. Tudod, a jazzben témákat írunk, amikre aztán egymás után szólózunk, úgyhogy valójában minden az improvizációra fut ki. Bár igyekszem kicsit specializálni a kompozíciókat, hogy kordában tartsam a struktúrát, a színpadon úgyis mindig az történik, ami éppen jön.
Most fog megjelenni az első albumod a legnagyobb jazzkiadó, a Blue Note gondozásában.
R. C.: Sajnos a megjelenés késni fog. Egy évet töltöttünk a stúdióban, a lemez elkészült, és a terv szerint októberben jött volna ki, de haladékot kértem a kiadótól. Egyszerűen nem vagyok elégedett az eredménnyel, nem olyanra sikerült ez az album, amilyennek szántam. Nem gyakran adok ki lemezt, mert arra törekszem, hogy tényleg megérjen bennem az a valami, amit mondani akarok a zenével, s ne megrendelésre mondjam azt. Így aztán ha nem tudok teljesen azonosulni azzal, amit csináltam, nem szeretném kiadni a kezemből. Annak, hogy kiállok az emberek elé, és eljátszom valamit, az az egyetlen értelme, hogy az szívből jön. Amíg ez nem sikerül, inkább ki sem állok, hanem még dolgozom rajta. Csak az őszinte zenét tudom becsülni.
Mit értesz azon, hogy őszinte zene?
R. C.: Azt a fajta zenét, ami palástolatlanul rólad szól. Arról, hogy mit érzel, mit gondolsz, mire vágysz, s nem arról, hogy mire vevő a közönség. Mondhatnám például, hogy most teszek egy kis kitérőt, írok néhány popszámot, csinálok hozzá klipet bikinis táncosnőkkel az óceánparton, aztán amikor már elég pénzt kerestem, és elég híressé váltam, folytatom, ami a sajátom. De nem tudnám jó szívvel csinálni, nem lenne benne hitem. Persze mindeközben azt is szem előtt kell tartani, hogy nem vákuumban alkot az ember, mindenki szeretné, hogy az, amit csinál, eljusson másokhoz. De azt gondolom, hogy ha valaki valóban őszintén alkot, akkor meg fogja találni a közönségét, anélkül hogy kompromisszumot kellene kötnie.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
