PM Online | Korábbi cikkeink

Nádler István a kortárs festészet legendás alakja. A 60-as években formálódó neoavantgárd mozgalom egyik alapítójaként
nem csupán a hazai, de az egyetemes neoavantgárd történetében is előkelő helyen szerepel.

A 70-es években a szigorú, letisztult formarendet követő, strukturális hard-edge mozgalomhoz csatlakozott. Az amerikai irányzat meghonosítása során arra törekedve, hogy az egységes irányvonalak mellett megtalálja a tipikusan magyar vonatkozásokat. A következő évtizedekben – zenei hatásokra, amelyek művészetének egyik alapvető ihletforrásává váltak – visszakanyarodott a kezdeti, oldottabb formavilághoz. A keleti filozófiák és a tibeti-japán szertartás-zenék a 90-es években kerültek látókörébe. Festészetének kezdetektől egyik alapkérdése a geometrikus, statikus forma és a dinamikus, szabálytalan gesztus közötti feszültség. Munkamódszerében ez a kettősség a tervszerű, kiszámított, illetve a spontán, félig-meddig tudattalan, ösztönös ötvözését jelenti.
A közönség hasonlóan nagyszabású kiállításon legutóbb 2001-ben, a Műcsarnokban találkozhatott alkotásaival. A Ludwig Múzeum 2001-től folytatja az életmű áttekintését. A kiállítás-rendezés igen tudatos és hatásos. Az egymásból nyíló termeken keresztülhaladva végigkísérhetjük az eltelt időszakban bekövetkezett változásokat; a közel ötven festmény a hét év művészi fejlődésének, stílusváltásának ívét is dokumentálja. Az első kiállítótérben három festmény fogad: két 2001-ből származó, meditatív, fekete-kék és egy 1970-es, élénk színvilágú festmény, amely közel áll a művész jelenlegi színes alkotásaihoz. 2001-től mind uralkodóbbá válik festészetében a fekete, noha még különböző színek – többnyire kék és fehér – kombinációjával jelentkezik. A monokróm háttérből apró, fehér négyzetek – mint ablakok – villannak elő, máskor föltűnik a spirituális tartalmakra utaló, varázslatos indigókék. A korábban színes festmények ez idő tájt teljesen besötétülnek, a fekete mellől eltűnnek a korábbi kísérőszínek is. A méretükben is monumentális tablókon a kortársi formanyelv ősi, tibeti-buddhista és zen bölcsességekkel vegyül. Meditációk semmibe hajló csendje hatol át a transzcendens mélységeket föltáró képeken, ahol mind a háttér, mind az önkényesen futó, vastag ecsettel fölhordott gesztus fekete. Az utóbbit a súrló fény kelti életre, és hozza mozgásba. A tárlat következő állomása tobzódó színeket mutat. 2005-től ugyanis a színek ismét visszaveszik Nádler művészetében a főszerepet. Mind az alapot képező, mértani pontossággal meghúzott színmezők, mind pedig a rajtuk függőleges irányban végigfutó, olykor spirálszerűen végighullámzó gesztus élénk, gyakran retro-tónusú. Végül az utolsó térbe jutunk, ahol egymás mellé kerültek a különböző alkotói korszakok (2001-től mostanáig), érzékeltetve a művek közötti különbségeket, ugyanakkor a mögöttük megbúvó, más-más eszközzel megjelenített, lényegileg mégis azonos kérdéseket.