PM Online | Korábbi cikkeink

Szép esténk lesz, ha megöregszünk, sose veszekszünk, ülünk a kandallónál, énekli Mike Leigh a tehetségkutatón, és jól énekel. Persze tudjuk, neki az ilyen melódiák fekszenek,

dalok a középosztály azon részéből, amelyek belelógnak az alsóbb társadalmi rétegek piszkába. A történet magjában egy hetven felé tartó pár áll, hivatásos kertvárosi lakók, hétvégi telekkel, veteményessel, pörgő, első osztályú párbeszédekkel és egy kissé bumburnyák gyerekkel. A szociális munkás mama és a geológus papa harmóniáihoz csatlakoznak a disszonáns felhangok, legfőképp egy negyvenet már bőven elhagyó kolléganő a mama munkahelyéről, meg egy barát a papa szülővárosából (és mások), csodálatosan megformálható karakterek az angol színjátszáson edzett színészek számára.
Az, hogy ezt az alsónézetet a produkció jól megcsinálja, még teljesen megszokott dolog. Az, hogy tökéletesen működik, már kevésbé. Nem is beszélve arról az első öt percben látható Imelda Staunton-alakításról, amiért simán oda lehetne adni mindenféle díjakat. Minden a helyére kerül, a túl sok és a túl stilizált is, úgy ragadja torkon az embert, hogy hirtelen vágyakozni kezdünk – ilyen szomszédokra, ilyen középosztályra, ilyen érvényesen kimunkált sorsokra, s az idő súlya is a vállunkra ül. Ráadásul mindez nem a fenti dal modorában szól, bőven van itt groteszk és mély humorral teli pillantás. Mike Leigh dala tehát tökéletesen szól, s ha mindezt természetesnek vennénk, emlékezzünk vissza a Stephen Frears-féle Tamara Drewe fényes kudarcára, amiből tökéletesen látszott, milyen nehéz műfaj is ez a lakásenteriőrök és mimika kettősére épített dráma.

Még egy év
(Another Year)