dr Máriás, író, költő, képzőművész, zenész - interjú
2007-. szám / Illés Mihály
Legutóbbi kötete Lipót címen jelent meg. Ebben a maga sajátos módján emléket állít a „privatizálásra ítélt” OPNI-nak, vagyis a Lipót becenevű pszichiátriai intézetnek. Egy képzeletbeli kez
Gyorsan tegyük tisztába a dolgot: mennyiben valóság, mennyiben mese a történet? Újságban, televízióban másról sem hallani, mint egészségügyi reformról, privatizációról. 
A történet teljes mértékben a valóság talajáról indul. A közvetlen közelemben élő házaspár vívódását, hányattatását végigkísérve kerültem e témához közel, majd további ismeretszerzés céljából többször ellátogattam a Lipótra, hogy saját szemmel lássam, mi a helyzet. Amikor az ottani hihetetlen elesettséget és kiszolgáltatottságot láttam, eldöntöttem, hogy egyfajta emlékművet állítok ezen intézmény világának, történetének, de nem szomorút, hiszen ott az élet még a tragikus körülmények ellenére is rengeteg színt és humort tartalmaz, sőt, reményt, szeretetet, emberséget. Így lett ez a kötet egy bentlakó beteg nagymonológja, amelyben elmondja, milyennek látja kórháza privatizációját és jövőjét, mely történet olyan lett, akár életünk: egy húsbamaró történet, megannyi valósan szürreális, tragikomikus elemmel.
Nem tartasz attól, hogy a momentán aktuális kiindulópont miatt megkopik a könyv érdekessége, újszerűsége?
Azért nem, mert tükrözi a kort és szellemiségét, amelyben élünk, s mivel feltehetően 20-30 év múlva sem fog megváltozni világunk, így nem veszíti majd aktualitását sem, ha meg netán mégis megváltozna, akkor meg majd a jövő nemzedékeknek adhat hírt arról, hogy mi milyen világban éltünk. Arról nem is beszélve, hogy a könyv egy-két, egykor még abszurdnak tűnő jelenete máris megvalósult. Annak ellenére, hogy ez nem tudományos-fantasztikus mű vagy szocio-horror dráma, hanem csak a realitásunkból táplálkozó lírai alkotás, amelyben szép lassan helyet cserél a Lipót és a Parlament. Meglátjuk, a valóság mennyire követi e forgatókönyvet. | hirdetés
 |
|
A történetet egy Balabál nevű beteg meséli el, ő is áll a történetek középpontjában. Milyen ember ő?
Balabál hétköznapi figura, aki megalomániában szenved. Beteg, aki csak abban különbözik egy ugyanilyen megalomániában szenvedő, átlagos politikustól vagy vállakozótól, hogy ő naiv, s ezt bevallja. Egy svejki-kafkai hős, aki az őrültség és a józan praktikum határvonalán imbolyogva képes túlélni a kelet-közép-európai lét tornyosuló akadályait. Egy beteg, aki megannyi vonatkozásban sokkal normálisabb, mint az a hatalom, amely az ő állítólagos érdekében számolja fel mindazt, amije neki van, pontosabban: volt.
Képzőművészettel foglalkozol, verseket és regényeket írsz, Tudósok zenekaroddal koncertezel, performanszokat csinálsz. Az utóbbi időben mintha főleg az írás állna a fókuszban.
Mindhárom műfaj, a zene, a képzőművészet és az írás is közel áll hozzám, mindegyikkel foglalkozom, de a zenetársadalmi helyzet nagyon beszűkült, kicsi a mozgástér, a képzőművészetben meg az eladhatóság a fő rendezőelv. Az írás viszont az előbbieknél függetlenebb maradt, így néhány éve már, hogy legszívesebben ebben a formában fejezem ki magam. Zeném, performanszaim mindig is szövegalapúak voltak, így legutóbbi is, amelyben egy színdarabszerű multimédia performansz keretében előadtam e regényt úgy, hogy fejből mondtam el, pizsamában, egy tolókocsiban ülve a szöveget, míg a Lipótról készült kísérleti videó adta a képi környezetét annak az őrületnek, amelyről e történet szól: normális világunkról.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
