Interjú
Ki zenét vet...
2011-09. szám / Sári Júlia
Fernando Saunders mifelénk nemcsak arról híres, hogy Lou Reed basszusgitárosa, aki mellesleg John McLaughlinnal, Tori Amosszal, Jimmy Page-dzsel és Marianne Faithful-lal is dolgozott együtt, de arról is, hogy történetesen ő az apukája a Megasztár egyik ifjú csillagának, Kállay-Saunders Andrásnak.
A Detroitban született basszusgitárossal, aki ma már csak az év egyharmadában él Amerikában, egyik budapesti látogatása során beszélgettünk kontinensek közti ingázásról, fiáról és legújabb, Plant a Seed című lemezéről.
Különös fordulat a sorstól, hogy egyszer csak visszavonhatatlan kapcsolatba kerülsz egy távoli kis országgal, ami attól fogva félig az otthonoddá válik.
F. S.: Több mint húsz évvel ezelőtt találkoztam New Yorkban egy magyar nővel, akivel a kapcsolatunk ugyan elég bonyolult volt, s nem is végződött túl jól, született egy fiunk. András, aki így félig magyar, nyilván meghatározta a kapcsolatomat az országgal, bár sokáig ő is Amerikában élt. Mindig igyekeztem a közelében lenni, még ha az anyjával a jó viszony a későbbiekben sem alakult ki. Így aztán nem volt kérdéses, hogy amikor András úgy döntött, Budapestre költözik, én is kihelyeztem egy bázist a városba. Azóta New York, Budapest és egy kis cseh város, Ostrava között ingázom.
Milyen a viszony a fiaddal? Szoktatok együtt zenélni, segítesz neki a dalszerzésben?
F. S.: Nagyon szoros kapcsolat van köztünk, inkább barátok vagyunk, mint apa és fiú. Elég fiatal voltam, amikor született, úgyhogy máig kevesen találják ki, hogy az apja vagyok, legtöbbször haveroknak vagy testvéreknek néznek minket. Soha nem erőltettem nála a zenélést, de nyilván kicsi kora óta adott volt számára a zene, hiszen állandóan ott volt a velem a stúdióban, a barátaim körében, akik szintén muzsikusok, és a koncertjeimen. Így aztán ő is elég fiatalon elkezdett zenélni, és hamar kiderült, hogy tehetséges. Ha szüksége van rá, mindig szívesen segítek neki, és szoktunk együtt zenélni, de szerencsére nem szorul rá az útmutatásra.
Nemcsak a család, de a Presser Gáborral folytatott közös munka kapcsán is kötődsz Magyarországhoz. Hogy találkoztatok?
F. S.: Gáborral New Yorkban ismerkedtem meg. Ugyanaz az orvosunk, aki egyben a barátunk, és ő mondta nekem, hogy keressem meg ezt a magyar fickót, aki éppen New Yorkban veszi fel a lemezét. Összebarátkoztunk, és zeneileg is megtaláltuk a közös hangot, úgyhogy beszálltam a Csak dalok című lemezbe. Az egyik dalban basszusgitározom, egy másikban kórust vezényelek, és társproducere is vagyok az albumnak.
| hirdetés
 |
|
Nemrég jelent meg Plant a Seed című lemezed, amelyen elsősorban a dalszerző, szövegíró és énekes Fernando mutatkozik be. Számodra mit jelent „elvetni egy magot”?
F. S.: A lemez címadó dalát néhány éve írtam, amikor meghalt az édesapám. Sokáig betegeskedett előtte, és igyekeztem minél több időt vele tölteni, de éppen turnéztam, ezért nem lehettem mellette az utolsó napokon. Akkor jót tett, hogy el voltam foglalva, és nem volt időm átadni magam a fájdalomnak, de amikor vége lett a turnénak, és valóban felfogtam, mi történt, nagyon megrázott az elvesztése. Sokat gondolkodtam rajta, hogy mit jelent ez az egész számomra, majd egyszer csak szinte öntudatlanul leültem az asztalhoz, és megírtam ezt a dalt. Arról szól, hogy minden magból fa lesz, ami megint csak magokat terem, hogy ha meghal, azokból szülessen újabb fa. Vagyis az élet körforgásáról, a halál természetéről, és arról, hogy valamit hagyjunk magunk után – akár egy gyermeket, akár bármi jót, amire még sokáig emlékezhetnek. Gyermekek voltunk, és apák lettünk, a mi gyermekeink pedig szintén szülők lesznek. Ez olykor rémisztő, például amikor elveszít valakit az ember, de meg kell tanulnunk meglátni az élet folyamában a szépséget, ahogy meglátjuk azt egy fában vagy egy virágban. De mást is jelent ez a metafora. A dalhoz készült egy videoklip gyurmafigurákkal, amiben egy barátságos csontváz hangjegyeket vet el a földbe, s miután egy bendzsó testű rákocska felszánt utána, zene születik belőlük. Vagyis bármiféle alkotás vagy jótétemény nyomot hagy, s nekünk, embereknek az a dolgunk, hogy erre törekedjünk az életben, a ránk szabott kis időben.
A lemezen szerepel egy The Velvet Underground szám, a Jesus feldolgozása, amit Lou Reeddel együtt énekeltek. A negyven évvel ezelőtti eredeti változathoz képest ez azonban feltűnően híján van minden iróniának. Szándékos volt?
F. S.: Töredelmesen be kell ismernem, hogy én az eredeti számot nem hallottam. Ezért azt sem tudom, abban mennyi az irónia vagy a cinizmus, s hogy pontosan mire gondolt Lou, amikor ezt a dalt énekelte. Erről egyébként egyáltalán nem is beszéltünk, csak felmerült az ötlet, hogy szerepeljen a lemezen, és minden előzetes tartalmi egyeztetés nélkül elkezdtük felvenni. De sokan mondták már, hogy nemcsak én, de maga Lou is egészen más modorban énekli a szöveget, s hogy sokkal őszintébbnek tűnik, mint az eredeti. Lehet, hogy azért, mert az új hangszerelésben, az én énekemmel együtt a dal kapott egy gospeles felhangot, ami eleve más énekstílust kíván meg, de az sem kizárt, hogy az ő viszonya változott meg azóta Jézussal. Mindenesetre nagyon szép dal született belőle, és az külön izgalmas, hogy sokféle értelmezésre ad lehetőséget.
Feltűnő, hogy ezen a lemezen nem annyira a virtuóz basszusgitáros szerepében jelensz meg, hanem sokkal nagyobb a hangsúly az éneken. Új korszakot jelent ez, vagy csak egyszerűen a sokoldalúságodat?
F. S.: Magam sem tudom eldönteni. Inkább arról van szó, hogy basszusgitáros képességeimet már nem kell bizonyítanom. Tizenhét-nyolc évesen már technikailag teljesen kiforrottam, és mindenki a virtuóz szólóimról ismert. Most inkább azt akartam megmutatni, milyen az a zene, ami a lelkemből fakad. Ehhez nem kell zsonglőrködni, itt a hangzás, a szöveg és az ének a lényeg, az, hogy milyen zenésztársakat találok magam mellé, és hogyan tudunk együtt olyasvalamit alkotni, ami mindnyájunk számára szép és fontos. Persze tudom, hogy a legtöbben várják tőlem a szokásos basszusgitár-szólót, ezért ezen a lemezen is szerepel egy olyan instrumentális szám, a Blue Zen, amiben kiélem ezt az oldalamat, de az kétségtelen, hogy most nem ezen volt a hangsúly.
Hogy kerültél Csehországba? Ott is van egy fiad?
F. S.: Nem, Csehországhoz más okból kötődöm. Európát régóta a második otthonomnak éreztem, mindig itt szerettem a legjobban koncertezni, a csehek között pedig különösen jól éreztem magam. De mégsem akartam a fővárosban élni, így aztán Ostravában kötöttem ki, egy kisvárosban. Elképesztően izgalmas kulturális élet zajlik ott, hihetetlenül kreatívak és felszabadultak az emberek, és lépten-nyomon olyanokba botlok, akikkel azonnal belefogunk valami művészkedésbe. Tulajdonképpen Ostrava az egyetlen önként választott otthonom.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
