Egy géniusz születése
2008-18. szám / Csejtei Orsolya
Amikor a kis Weisz László 1895 júliusában megszületett, azt se nézték ki belőle, hogy megéri a másnapot.
 Anyakönyvezni sem anyakönyvezték, mondván, „kerüljük a felesleges papírmunkát”! Botár Olivérrel, Moholy talán legszakavatottabb ismerőjével, a kanadai University of Manitoba művészettörténészével, s a múlt héten nyílt Moholy-kiállítás kurátorával arról beszélgettünk, miként sikerült az időközben Moholy-Naggyá cseperedett ifjúnak alig 20 éves korára bizonyítania: nem pusztán életképesnek, de igazi géniusznak született.
Arra gondolva, hogy Magyarországon az átlagember számára Moholy-Nagy egyet jelent a Képzőművészeti Egyetemmel, esetleg néhány konstruktivista vonallal és egy-két fotóval, ad a kiállítás életrajzi áttekintést is?
B. O.: A szó biografikus értelmében nem. A bejáratnál van ugyan egy bevezető szöveg, de az inkább a koncepció alapjául szolgáló kérdésfeltevést boncolgatja. Azaz, hogyan lehetséges, hogy 1923-ban Walter Gropius egy olyan 28 esztendős fiatalembert hívott meg a Bauhaus oktatói, többek között Paul Klee és Vaszilij Kandinszkij közé, aki erős magyar akcentussal beszélte a német nyelvet, és a szakmai előképzettsége is mutatott hiányosságokat? Nem volt se képzőművész, se műtörténész, jogot hallgatott, majd autodidakta módon, egy esti rajztanfolyamon tanulta a mesterséget.
És, miért épp őt?
B. O.: Mert Gropius már akkor látta, mekkora zsenivel van dolga. Azért tartom nagyon fontosnak ezeknek az 1916–23 közötti, kezdeti éveknek a bemutatását, mert ekkor alakította ki Moholy azt a százféle hatásból integrált, eredeti és újszerű ars poeticát, amely aztán gyakorlatilag a haláláig jellemezte őt.
A különféle hatásokat veszi sorra a kiállítás?
B. O.: Igen. Tematizálva az egyes korszakokat, de azért valamiféle kronológiát is követve. Az első, 1916-tal induló rész például az I. világháborús éveket mutatja be, amelyeket tüzérségi megfigyelőként vészelt át a Magyar Királyi Hadseregben, később, sebesültként, az odesszai katonai kórházban. Miközben dúlt a háború, ő több száz, a frontéletet megörökítő rajzot és verset küldött haza, többek között Babits Mihálynak vagy a jó barátnak, Hevesi Ivánnak.
Ha jól tudom, miután leszerelt, írogatott is a Jelenkornak.
B. O.: Szinte minden művészeti ágba belekóstolt. Járt a legendás Négyessy-szemináriumokra, festett, fotózott, érdekelte a színház, a tipográfia, a filmezés, a kinematika, és hát írt is. Adyért például egyenesen rajongott. Az egyik képét neki is ajándékozta, de miután Ady meghalt, visszakérte Csinszkától, mert nem akarta, hogy „a Márffy kezébe kerüljön…”
Önnek mióta ennyire fontos, hogy Moholy szem előtt legyen? | hirdetés
 |
|
B. O.: Mindig is fontos volt, de az, hogy kellene csinálni egy, a kezdeti éveket bemutató kiállítást, akkor fogalmazódott meg bennem, amikor találtam egy addig ismeretlen Moholy-képet egyik korai festményének, a The Salgo Trust for Education (Salgó Miklós, egykori budapesti amerikai nagykövet gyűjteményén alapuló, alapítványi intézet – a szerk.) tulajdonában lévő Architektúra I.-nek a hátoldalán.
Hogyan történt?
B. O.: 1996-ban kezdtem kurátorként dolgozni a Salgo Alapítványnál, s mivel láttam, hogy Moholy híres konstruktivista festményének hátoldalát eszi a penész, kivittem egy kicsit megszellőztetni. Aztán a fényben egy halvány színekből és vonalakból álló szellemképet vettem észre a hátsó mészréteg alatt, amelyről később kiderült, hogy Moholy egy korai dadaista kísérlete. Mivel vegyszerekkel nem lehetett megtisztítani, elvittem a Guggenheim Múzeum restaurátorának, aki épp babát várt, így volt ideje milliméterenként lepattintgatni róla a meszet. Közben megszületett a gyerek, s mire befejezte a szoptatást, a kép is elkészült.
Ez a kép a kiállítás kuriózuma?
B. O.: Ez is az. Meg még annyi minden más. Többek között az új művészetek felé fordulást dokumentáló utolsó rész. Szerettük volna például, ha a művészetet szimbolizáló, 12 méter magas, spirális formájú, csúszdákkal, tűzoltópóznákkal teli építményterve 3D-ben is megvalósul, de sajnos erre nem volt elég pénz. Holográfiában gondolkodtunk, lett is volna rá jelentkező, de végül meg kellett elégednünk a kétdimenziós kivetítéssel.
Magyarországon nem igen tudok ilyen átfogó jellegű Moholy-kiállításról. Azzal együtt, hogy ez sem életmű-tárlat, nemcsak benyomást ad, hanem a „már ismerem” érzését is. Tervez folytatást?
B. O.: A kiállítás megy majd Karslruhéba, Malmö is érdeklődik, s ha netán sikerülne még egy kis pénzt összeszednem, akkor persze még tovább bővíteném ezt a már meglévő alapot. Egyébként már most is kb. 15-20%-kal bővült az anyag az előző kiállítási helyszínhez, Pécshez képest.
Az eredeti, New Yorkban bemutatott tárlat címe Technikai kitérők (Technical Detours) volt. Miért a változtatás?
B. O.: A galéria kérte. Szerintük nem volt elég csábító a cím.
Tényleg, a Technika és természet csábítóbb… Remélem, olyannyira, hogy a kiállítás utánra is marad valamennyi a Moholy-lázból.
B. O.: A világban biztosan. Egy jó barátom, Toshino Iguchi (ő volt a 2001-es dunaújvárosi Flash című kiállítás egyik kurátora – a szerk.), aki alapvetően Moholy és a Bauhaus japán kapcsolatait vizsgálja, például egy nagyszabású, egyszerre 4 japán múzeumban megrendezett Moholy-kiállítással készül 2010-re.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
