Fekete öltönyös, nemtelen alakok kutakodnak sunyin fekete kalapjuk alól Horváth Károly vészjósló dallamaival nyomatékosítva fontosságukat. Aztán elkezdődik az előadás, és ők beolvadva környezetükbe, kaméleonként figyelnek, falbörtönöket tologatva. Mert itt a falnak is füle van.
Schiller Don Carlosa nehezen értelmezhető, fajsúlyos anyag. Nem csupán archaikus szövege teszi a mai fülnek kezdetben furcsává, de összetett, szinte minden pillanatban változó szereplői is, akikről sosem lehet tudni, valójában mi is az elsődleges céljuk. Talán épp ezért tűnik mégis az egész olyan valódinak. Nincsenek archetípusok, könnyedén körülrajzolható személyiségek. Ami azonban biztos, hogy Bagó Bertalan rendező nem hagy csepp reményt sem. Már a kezdetekkor tudható a tragikus végkifejlet, apró győzelmekre sincs esély. A szerelem, a hatalom és a szabadság mindenhatósága csap össze, s végül kiderül, egyik sem kerekedhet felül, mert mindig van egy nagyobb, felsőbbrendű irányítás, ami csupán játékszerének tekinti mindet. Ez Bagó értelmezése és – az alapos elemzésnek hála – mindez meglepően mai nyelven szólal meg, még ha fülünkkel Vas István régies, túldíszített szövegét halljuk is. |
Nagy Péter cím-, ám korántsem főszereplőként vadul robban be első mondataival. E túlfűtött ifjú tényleg robbanásra kész, ijesztően naiv. A színész talán túlzottan is magas hőfokon kezd, amit szinte lehetetlen valósághűen végigvinni az előadáson, így egy idő után elkezd túl sok lenni színpadi jelenléte. Persze mondhatjuk, a szerelem teszi ezt, méghozzá a reménytelen fajtából, de beszédének túlartikuláltsága mégsem teljes mértékben befogadható. Különösen ha csatlakozik hozzá a másik bomba, az előadás értelmezésében valóban felrobbanó Cserhalmi György Posa márkiként. Ő hozza be a nem is annyira finom iróniát, mely emészthetőbbé teszi az egyre közeledő tragédiát. Túlmozgásos, szabadságvágyó lovagja egyszerre irracionális, felháborító és szeretetre méltó. Jellemzése is legalább ennyire bonyolult, hiszen az infáns barátjaként segíteni próbál szerelmének visszaszerzésében, akit apja, a király vett el tőle, miközben afféle nihilista forradalmárként megpróbál érvényt szerezni akaratának. Amint a király kegyeibe férkőzik, bántóan őszinte szónoklatával, ambíciói is megváltoznak, s nem csupán a szabad élet, de már a hatalom mézesmadzaga is izgatni kezdi. E dialógus egyébként kulcs lehet a Gáspár Sándor alakította Fülöp királyhoz is, aki a hatalom megtestesítőjeként kőkeményen tekintélyt parancsoló, férfias jelenség, emberként azonban szinte szánni valóan bizonytalan, végül pedig, mikor e két oldal összecsúszik, lappangó őrületbe csap át. Gáspár alakítása kiforrott, összetett, minden percében izgalmat rejtő. Figyelemre méltó Pokorny Lia is Eboli hercegnőként, aki leginkább térdcsapkodós humorával teszi sokszínűvé jelenlétét és az előadást.
A végső bukás nem elodázható, senkinek sincs esélye, hogy megkapja, amire vágyik. A legfelsőbb hatalom felfedi magát, méghozzá Derzsi János végtelenül elrajzolt, harsányan ironikus főinkvizítorának képében, aki tulajdonképpen pofán röhög mindenkit. Épp ezért nem róható fel oda nem illőnek szürreális etűdje, mellyel egyértelművé teszi, hogy minden áldozat, melyet a szereplők kétes értékű céljaikért tettek, csupán fölösleges kapálózás volt. Jelenlétével hegykén odaköpi: nincs remény. Az előadás nem erőltet aktualizáló mondanivalót, az elhangzott gondolatok magukért beszélnek. Mert úgyis az dönt, aki a bábokat mozgatja, lehet megválasztott vagy önkényúr, még ha gyakorló őrült, akkor is.
|
vissza
vissza a lap tetejére
