Kritika (3)
Bőrpofa – Kamra
2012-01. szám / Szepesi Krisztina
Kétségtelenül ígéretes a nyitókép. Egy szűkös lakótelepi albérlet talán még szűkösebbé válik, mikor első ránézésre teljesen átlagosnak mondható lakója a falra szerelt mosogatótálca fölött
vörös folyadékot keneget művészi precizitással egy kötényen. Pláne, hogy közben szól valami vészjósló, közeledő rettenetet feltételező zene. A helyzetet mégis ironikussá teszi, hogy az ablakból látszik az egész telep mint mikroélőhely, ahol egy szokásos estén az egyik odúméretű lakásba hazaér a családfő, a másikban egy egyedülálló nő tévézik, a harmadikban családi perpatvart világít meg a konyhai lámpa. Hétköznapi hősünk tehát hiába nyomja fel a hangerőt, s hiába kerül elő a szekrény tetejéről a láncfűrész, inkább sajnálatra méltó e szánalmas kis ember, mintsem félelmet keltő. A maga készítette disznóbőrmaszk, a véres kötény és a kezében élettelenül himbálózó szerszám nem teszi őt texasi láncfűrészes gyilkossá, akárhogy is erőlködik. Persze a lényeg a látszat. Hogy ő most egy percre különlegesnek hiszi magát, olyasvalakinek, akivel akár még történhet is valami izgalmas aznap este.
És egy pillanatra olybá tűnik, történni is fog valami. Hazaér ugyanis a barátnője, aki rajtakapja titkos kis fantáziálásán. Itt pedig el is kezdődhetne egy irtózatosan feszült játék, valami hanekesen valóságos horrorőrület. Félelmetes mese válhatna valóra, ahol egy sikertelen alanyi írópalánta rémmé válik, egy különleges szépségű, alkoholista, kirúgott pincérnő pedig áldozattá. De nem történik semmi. A lány persze elsőre megijed, mint mikor egy erdőszéli bátorságpróbán elénk ugrik egy diáktársunk, de aztán valamiféle apatikus nyugalom lesz rajta úrrá. És bár van egy erős pillanat, mikor a férfi a szokásosnál agresszívebben próbálja maradásra bírni a pénzügyi gondokon felülemelkedni nem tudó lányt, a feszültség hamar elillan. | hirdetés
 |
|
A színlapon ígért „vrrrrrümm” elmarad. Kiderül, hogy Helmut Krausser darabja nem szól egyébről, mint a már agyonrágott, kiüresedett, érzelemmentes társadalmunkról, ahol komolyabb problémának véljük, ha a pasink elköltötte a vésztartalékot egy láncfűrészre, mint azt, hogy néhány perce azzal fenyegetett „viccből”, hogy széthasít vele. Hogy bele se gondolunk, ki kellene lépnünk szánalmas kis életünkből, célokat keresve, mert odakinn nincs semmi. Legalábbis ennél jobb úgyse lesz. Ez a nyomasztó, ezerszer hallott filozofálás pedig már lehet, hogy egy újszülöttnek sem új. Az előadás nyitó mondata: „El kéne menni a végsőkig”. Aztán megmutat két gyáva embert, valami szomorú valóságot és el se indul. Hiába Mészáros Béla aprólékosan kidolgozott, sokszínű játéka, Borbély Alexandra „elhasználtságában” is nőies jelenléte, Horgas Péter filmszerű díszlete, nincs katarzis, és sok újdonságot sem tudunk meg sivár társadalmunk annál is sivárabb életéről. Nincs kitől tartani, nincs kit sajnálni. A Dömötör András rendezte játéknak nincs tétje. Mert érzelmek nélkül már nem is lennénk emberek. Csupán evő, ivó, kefélő és alvó robotokról pedig minek mesét mondani?
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
