Képről képre
Nem kell más, csak nézz! – Darvasi László író Joshua Reynolds festményéről
2012-01. szám / Eszéki Erzsébet
Darvasi László legutóbbi nagyregénye, a Virágzabálók a 2009-es év hazai irodalmi szenzációja volt, a nagyívű „mese” közel 700 oldalon hömpölyög, tele varázslatos legendákkal, csodákkal, eleven figurákkal. Az XIX. századi történet, ez a festmény, amelyet Darvasi László a beszélgetéshez választott, 1771-es kép. A rajta látható Mrs. Abington híres, ünnepelt színésznő volt.
Mikor, hogyan találkoztatok?
D. L.: Abington kisasszonnyal? Virágárus, utcai énekesnő volt, majd felkarolták, egy udvari trombitás felesége lett, nagy szerepeket játszott. New Havenben találkoztunk, a Yale Center for British Art hatalmas gyűjteményében, az Egyesült Államok keleti partvidékén, Boston és New York között. Itt látható a legtekintélyesebb angol tárgyú és angol szerzőktől származó gyűjtemény, amely az Egyesült Királyság határain túl tartózkodik. Elképesztő a felhozatal. Ott van például William Hogarth, Thomas Gainsborough, Turner több képpel. Meg Joshua Reynolds ezzel a portréval.
Íróként, regényírás közben évekre belehelyezkedhetsz egy korba, a regényed figuráival élhetsz hosszú időn át. Vissza-vissztértél ehhez a képhez?
D. L.: A XVIII. századi portréfestészettől nem zaklatjuk fel túlságosan magunkat. De amikor megláttam ezt a képet, abban a pillanatban eldőlt valami. Az életem egy előző szakaszában, amikor hónapokat töltöttem New Havenben, rendszeresen visszajártam Abington kisasszonyhoz. Van egy múzeum, amely ingyenes, de világszínvonalú a gyűjteménye. Akár hetente besétálhattam és nézelődhettem. Ahogy az ember vissza-visszatér, már nem akar mindent látni, hanem kiválasztja a számára legfontosabb műveket, és azokat keresi fel.
Mást fedeztél fel minden újabb találkozáskor?
D. L.: Állandó viszony alakult ki köztünk. Pedig ez múzeumokban nemigen lehetséges. Egy múzeum többnyire nem intim hely, és állandóan tele van. De több helyen, így a British Art Centerben is az a jellemző, hogy tömeg inkább az időszaki tárlatokon fordul elő, ám az állandó kiállítást alig nézik. Sokszor egyedül bóklásztam az emeleten, gyönyörű Turner-képek, Constable-felhőstúdiumok között, meghitt csöndben. Ez a kép tulajdonképpen egy szerelem története. Megláttam, továbbmentem. Nézelődtem, aztán visszaléptem. Mert valami ott maradt bennem. Elkezdtem nézni ezt a másik embert, aki nyugtalanná tett. S mert nem tudtam megmagyarázni magamnak a nyugtalanság mibenlétét, rendre visszatértem.
Szép nőt látunk, talányos arccal. Hogyan fogadott az első találkozáskor?
D. L.: A portréfestészet középpontja mindig az arc. A képen két tényező miatt sűrűsödik a feszültség, az egyik a tekintet mélasága, ábrándossága, a másik a száj, illetve a szájra helyezett hüvelykujj figyelmezése. Valami álmatag erotikát is sugároz a tekintet. Ahogy nézem őt, megértem, hogy a lelkem legvékonyabb foszlányát sem szabad rábíznom. S mintha egy fiatal fiú vonásai is visszatükröződnének ebből a bájos, kedves női arcból. Van benne valami kisfiús és ártatlan vonás. Ugyanakkor ott feketéllik az a két vastag karkötő a csuklóin.
Ez a kontraszt nagyon erős az archoz és a finom ruhához, a rajta lévő csipkékhez képest. Igaz, itt egy szerepben látjuk őt, talán ahhoz tartozott?
D. L.: Erős ellentét, igen, olyan, mint a bilincs. Valami fenyegető. Nem ékszer, az nyilvánvaló. A fülében ékszer, a csuklóján nem. E két fekete, széles szalagot Abington kisasszony fölmutatja, elől van mindkét keze. Így bármennyire az arc a lényeg, ott feketéllik a kép középpontjában ez két szalag is. Ünnepelt színésznő volt, önálló személyiség, valami mégis visszahúzza, megköti?
A Virágzabálókban az egyik nő, Klára mindig világos ruhákban jár. Ismerted ezt a képet, amikor a legutóbbi regényedet írtad?
D. L.: Akkor már írtam a Virágzabálókat, amikor viszonyom lett Abington kisasszonnyal. Igen, Klárát is világos ruhákban képzeltem el, de ő másmilyen alkat. Akkoriban jól utánanéztem annak, milyenek voltak a ruhák, hogyan készítették a például a csigás frizurát a XIX. századi, reformkori nők, miként öltözködtek. Elképesztő könyvtára van a Yale-nek, mint egy templom. Fantasztikusan gazdag magyar szakirodalommal.
A képen sötét a háttér, csak ő az érdekes, Mrs. Abington, aki mintha fordítva ülne egy széken.
D. L.: A támlájára támaszkodik. Ez sem szokványos. A támla egyik széle bevágódik a lába közé. Ez meg, bizony, erotikus üzenet. Átöleli a szék támláját, közben kicsit előre, felénk hajol. Az ölében lévő kiskutya nekem nem hiányozna, ha nem lenne ott, de ő nyilván kiskutyával járkált, ez jelzi a színésznő társadalmi státusát is. Divatöleb lehet, tehetős emberek tarthatták. | hirdetés
 |
|
Ahogy a kutya kikukucskál, kíváncsibbnak látszik, mint Mrs. Abington.
D. L.: Ő nem néz rád. Nem veled foglalkozik. De a tekintete elvárja, hogy foglalkozzanak vele. Csak azt adja magából, amit ő akar. Egyszerre nagyon keveset, és sokat is. „Szeress belém”, mondja. „De azért én teljesen független és szabad maradok”, fűzi hozzá.
Erről megint a Virágzabálók jut eszembe, a regényben kulcsfontosságú több figurád függetlensége, szabadságvágya.
D. L.: Sok kezelhetetlen figura van szó a Virágzabálókban. Nem gondolnám, hogy Abington kisasszony kezelhető figura lett volna. Ünnepelt színésznő, de nincs benne lenézés, kevélység. Valószínűleg nem felejtette el, honnan jött.
Hová képzeled magad, ha a képre gondolsz?
D. L.: Csakis szemközt, hogy láthassam az arcát. Készült róla még egy-két kép, igaz, nem ilyen közeli portrék, azok nem sugározzák ezt a rejtélyességet és szelíd önállóságot, a szabadságra való természetes képességet. Független személyiségről van szó, ezt látom.
Vonzódsz a XVIII. és a XIX. századhoz?
D. L.: A XIX. században az ember máshol halt meg, mint ahová született. Addig az évszázadok kevés változást hoztak. Angliában nagy lendületet adott az ipar fejlődése, de ha valaki 1750-ben született, majd 1800-ban meghalt, majdnem ugyanolyan viszonyok között élt végig. Ugyanolyan ház és kert, ugyanazok a mindennapi rítusok. Ezeket bontotta fel a XIX. század. Aki 1810-ben születik, majd 1870-ben hal meg, gyakorlatilag a középkorból jön, és eljut egy modern időszakig, amikor már van sürgöny, postaszolgáltatás, hajók úszkálnak a folyókon, gőzgépek dohognak. A XIX. században gyökerestől változik meg az emberek mindennapi élete. Azért is szép ez a kép, mert van benne valami kedves fölhívás a mozdulatlanságra. „Figyelj, állj meg, drágám, látod, én se mozdulok! Állj meg, nézzél! Nem kell annyira sietni, nem kell rohanni, kapkodni. Nyugi, szeress belém!” Valami delejező erőt is érezni vélek, de ez nem romlott, hanem bájos delej. Ez a nő egyszerre szelíd, miközben meghódíthatatlan.
Milyen férfiakat képzelsz mellé?
D. L.: Idősebb férfiakat látnék, akik rajongással veszik körül, őrülten szeretik. Olyan szépen teszi a hüvelykujját a szájához, mint ha finoman figyelmeztetni akarni: „Pszt, hallgass, nem kell más, csak nézz!” Olyan csöndes kép, mint amilyen magányosan, csöndben lehet ott, a múzeumban nézelődni.
Kép:
Joshua Reynolds: Mrs. Abington as Miss Prue in ’Love for Love’ by William Congreve (részlet), 1771, Yale Center for British Art
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
