PM Online | Korábbi cikkeink

A Park Kiadó a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelentette meg Christina Lamb A herati varrókörök című könyvét,

amelyben a neves, angol haditudósító afganisztáni feljegyzései olvashatók. A brit sajtó által két alkalommal is az év külföldi tudósítójának megválasztott szerző e-mailen válaszolt kérdéseinkre.

Azt írta egyszer, hogy amióta csak az eszét tudja, mindig is írni szeretett volna, az újságírás pedig azért is tűnt alkalmas hivatásnak, mert egyszerre kínált pénzkeresetet és kalandforrást. Választott hivatása beváltotta a hozzá fűzött reményeket?

C. L.: Gyerekként azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák az újságírást. Otthon nálunk mindenkit jobban érdekelt, hogy mit csinálnak a szomszédok, mint az, hogy miről tudósítanak a hatórás hírekben. Az újságból is legfeljebb a lóverseny-szekció és a keresztrejtvény tarthatott igényt némi érdeklődésre. Én viszont mindig is írni szerettem volna, és szombat délelőttönként a helyi könyvtárban ülve felfedeztem Hemingway, Kapuscinski, V. S. Naipaul és Kipling tudósításait, valamint Edward Behr Anyone Here Been Raped and Speaks English című, lenyűgöző könyvét. Úgy képzeltem, hogy az újságírás nagyszerű szórakozás, az anyaggyűjtés pedig remek kalandlehetőség, amivel még pénzt is kereshetek, elegendőt ahhoz, hogy kibéreljek egy manzárd-lakást, ahol aztán a regényeimet írhatom. És hogy a kérdésére válaszoljak, igen, számos kalandban volt részem, és miután idestova már 20 éve vagyok a szakmában, nyilván kellőképpen élveztem is ezeket.

A nyugati világ polgárai mennyire vannak tisztában azzal, hogy mi zajlik, illetve mi zajlott a közelmúltban Afganisztánban?

C. L.: Hosszú időn át nagy volt a tudatlanság és a közöny Afganisztánnal szemben. Miután sikerült kiűzni az oroszokat 1989-ben, a nyugat gyakorlatilag teljesen megfeledkezett Afganisztánról. Tudósítóként személyesen tapasztaltam, és mondhatom, sokként hatott, hogy egyik napról a másikra szinte valamennyi diplomata, kém, önkéntes segéderő, és igen, az újságírók is, vették a kalapjukat és tovább álltak. A Talibán uralma alatt aztán nagyon nehéz volt hiteles információhoz jutni. Részben azért is írtam ezt a könyvet, mert úgy láttam, hogy Afganisztán úgy él az emberekben, mint valami távoli porfészek, amelyet szakállas férfiak laknak. Az általam megismert és megszeretett Afganisztánomra azonban egyáltalán nem illik ez a kép. A helyzet egyébként a Talibán bukása után sem sokat változott; a főcímeket az iraki háborúról szóló hírek foglalták el és az emberek figyelme ismét másfelé terelődött. Bár Angliában mára jelentősen javult a helyzet, szerintem csak az lehet tisztában igazán az Afganisztánban uralkodó szegénység mértékével, aki azt személyesen is megtapasztalta. Aki szállt már le Kabulban, a többnyire sötétségbe borult reptéren, és látta a kifutópályákon tanyázó roncsokat, nagyjából sejtheti, milyen körülmények közé érkezett.

Haditudósítóként mikor került utoljára veszélyes helyzetbe?

C. L.: Nemrég tértem haza Zimbabwéből, ahonnan a választásokról tudósítottam. Mivel a Mugabe-rezsim nem engedi be a külföldi újságírók többségét, ráadásul engem 2005-ben az állam ellenségének nyilvánítottak, kénytelen voltam hamis személyazonosságot használni. Nem az életem forgott veszélyben, de a börtönbüntetés lehetőségét kockáztattam, az engedély nélküli újságírói tevékenységet ugyanis két év börtönnel büntetik. Az elfogott újságírók többsége néhány nap elteltével ugyan szabadlábra került, de mivel nem ez volt az első eset, hogy Zimbabwében dolgoztam, és még egy könyvet is írtam az országról, ha elkapnak, a rezsim bizonyára példát statuált volna az ügyemmel. Ottlétem során elég rosszul is teltek az éjszakák, folyamatosan dolgozott bennem a félelem, hogy a titkos rendőrség egyszer csak felbukkan az éjszaka közepén. Ezt megelőzően a legveszélyesebb helyzetben akkor voltam, amikor a Pakisztánba hazatérő Benazir Bhuttót szállító buszon utaztam, amelyet tavaly októberben bombatalálat ért. Én voltam az egyetlen újságíró, aki a busz tetején tartózkodott, és óriási szerencse, hogy életben maradtam. Nem mindenki volt ilyen szerencsés: a tetőn lévők közül hárman vesztették az életüket.