PM Online | Korábbi cikkeink

Az El Toro étterem csupán egyetlen komoly problémával küzd, de az pechére pont saját maga.
Így aztán nehéz megítélni, hogy képes lesz-e átlépni önnön árnyékán, vagy a koncepciótlanság és a félig végiggondoltság maga alá gyűri a jobb sorsra érdemes helyet.

Az Új-Lipótvárosban kényelmesen elfér még néhány színvonalas étterem, közönség is van rá, igény is van rá, minden adott a diadalmenethez, de az El Toro egyelőre nem nemes bikát, hanem kehes bakot lő. Talán jellemző, talán nem, de még a honlap sem működik, fél szívvel elindul ugyan, de aztán inkább lefagyasztja a számítógépet. Kezdjük azzal, hogy a kicsit talán túlvilágított, ám mindenképpen jó ízléssel berendezett helyet spanyol relikviák, torreádoros, bikaviadalos képek díszítik, a név és az embléma is a spanyolok híres bikáját festi meg. Így aztán több mint meglepő, hogy spanyol fogásokat legfeljebb ha nagyítóval találni a kínálatban. Igaz, nem is állítják, hogy spanyol étterem volnának, csak a mediterrán konyhára esik utalás, de a menü még ahhoz sem ér föl. Magyaros fogások vannak az étlapon, leszámítva a spanyolok nemzeti levesét, a gazpachót, valamint a serrano sonkát, amit salátával és gyümölccsel is lehet kérni, illetve valamelyik bélszínhez paradicsomos tortilla köret jár. Ennyi. A borlapon árválkodik még egyféle spanyol rioja bor; több energiát a spanyol alapanyagok beszerzésébe, spanyolos fogások kitalálásába nem fektettek. A választható mártogatós „tapasok” is magyar ízeket idéznek, tepertőkrém, sajtkrém, ilyesmik.
Kellemes belépni, egy jópofa pincér túlburjánzó, de még pont elfogadható nyájassággal ugrabugrál körülöttünk, minden fogást és italt az egekig magasztal, de a produkció nem mindig képes elszakadni a minimális alapkövetelményektől. Persze aligha van bárkinek ellenére, hogy következetesen „nagyjóuramnak” szólítsák, de sajnos nehéz elképzelni, hogy a konyhában is hasonló szeretettel gondolnak a vendégekre. Adunk egy esélyt a gazpachónak, ami szegről-végről profi munka, bár egy-két tájidegen, szokatlan elem is felbukkan benne, gondolunk itt az angol zellerre, a kicsit megszaladt mennyiségű korianderzöldre, valamint a teljességgel váratlan tejföl-pacsnira. De az állaga jó, sűrű, jéghideg, a lé finom, még kruton is van benne, nincs nagy baj. A vajhallal már kevesebb a sikerélmény, érdekes módon a külcsín a leggyengébb pont, ritka az ennyire unalmas, ötlettelen kinézetű fogás, a rukkolás krumplipüré nemcsak sós, de fura párosításnak is bizonyul. Ugyanakkor a hal szerencsére finom, kicsit citrusos, kicsit ropogós, rendben lévő, és azért ez fontos dolog. A serrano sonkás saláta kifejezetten jó, nem tudom, esznek-e ilyet Spanyolországban, de akár ehetnének is. Generőz adag a sonka és a pácolt sajt is, még kocsányos kapribogyó is jut bele, talán csak a zöld levél lehetne picit több a tányéron, de így is remek. Füligmosoly pincérünk kedves fecsegéséből kiderül, hogy a szakácsnak kedvenc hobbija a desszertkészítés, úgyhogy próbára tesszük. A meggyes, mascarponés tortaszelet tényleg kiváló, rusztikus, omlós, édes. A meggyes-csokoládés palacsintát viszont más hobbiszakácsok jobban készítik, a csokipempő jellegtelen, meggydarabkák itt-ott, elvétve. Olyan, mint az egész hely: hobbinak oké, a sikerhez viszont kicsit több átgondoltság és energia kellene. De közel sem reménytelen.