PM Online | Korábbi cikkeink

Két fáradhatatlan gasztrokutató szépíró közreműködését dicséri az Ede a levesben című, a szerzők kifejezése szerint „gasztrokrimiket” tartalmazó kötet. Mondjuk, tegyük hozzá gyorsan, hogy a körmét bizony senki sem fogja lerágni,

ártatlan, szelíd kis történetek ezek, de valahogy az ember mégis úgy érzi, volt értelme a felderítésüknek. Már amennyiben sikerül felderíteni, mert például a tokány szavunk (és ételünk) eredetét bármilyen forrás szerint vizsgálva sem lehet egyértelműen meghatározni, van ahol puliszkát jelöl, másutt puhány embert, többnyire persze apróra vágott (máskor csíkokra szelt) juh-, borjú-, kecske-, sertés-, vagy marhahúst, rövid vagy hosszú lével. Eredhet Erdélyből, de török területről is, de az is előfordulhat, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia más vidékeiről vált a konyhanyelvünk részévé.
Cserna-Szabó és Fehér sem időt, sem energiát nem sajnálnak, könyvtáraznak, könyvgyűjtőknél kutatnak, réges-régi étlapokat bújnak, hogy egy-egy titoknak nyomára jussanak. A tokánynál sikeresebb próbálkozás például a nagy jelentőségűnek ugyancsak nem nevezhető „vándorhibának” a feltárása, amely szerint az Ínyesmester (Magyar Elek) verseskötetet is kiadott volna annak idején. Ezt a tévtényt az első felbukkanása óta sorra veszi át a szakirodalom, pedig a kutatói attitűd – és a kezére játszó vakszerencse – végre feltárta, hogy az ominózus verseskönyvet Magyar Elek kortársa, bizonyos Magyar Ernő írta. Hja kérem, rend a lelke mindennek. Nem állítom, hogy ha ezeket a kis mindennapi csodákat nem ismerjük meg, akkor hülyén halunk meg, de egy szórakoztató olvasmánnyal biztosan szegényebbek leszünk.