Interjú
Búvárharangban élek
2012-04. szám / Nemesházi Beatrix
Nemzetközileg elismert orgonaművész, író, komolyzenei sorozata volt a televízióban, Rhoda Scott-tal koncertezik, többek között Faludy Györgytől tanult irodalmat és történelmet, hatalmas sikere volt április 16-i születésnapi koncertjén Törőcsik Marival, fellép az idei POSzT-on, kanadai állampolgár. Varnus Xavér szabad ember.
Leginkább ezt irigylem tőled. Hogy megteremtetted a szabadságodat.
V. X.: Épp annyit kaptam a sorstól, mint más ember. Saját, személyes felelősségünk miatt verjük évekkel később falba a fejünket, amiért nem csináltunk semmit. Én láttam a zöld lámpákat és elindultam.
A zöld lámpákat észre is kell venni.
V. X.: Oda kell nézni.
Azért úgy gondolom, hogy neked gógyiból is több jutott valamivel.
V. X.: A gógyi-ügy más történet. Sok olyan emberrel találkozom, akinek szintén jutott tehetség, és még észből is kaptak plusz szatyorral. Ennek ellenére nem annak megfelelően élnek, amit a tehetségük vagy a szellemi képességük megkövetel tőlük. Nyilván nem a mentálisan retardáltakon verem le, hogy miért nem lettek a Magyar Tudományos Akadémia elnökei, hanem azokon, akikben érzem a képességet, hogy önmaguk fölé nőhetnének, nagyok lehetnének valamiben – és mégsem teszik. Alapvetően kétfajta lustaság létezik. Az egyik, amikor valaki az élet nagy távlataiban, bizonyos dolgok meglépésében, döntések meghozatalában kicsit lustább vagy óvatosabb. Ez is veszélyes, de nem olyan rettenetesen. Az igazi nagy lustaság, ami az életet teljes mértékben demoralizálja, amikor egy-egy azonnal megcselekedendő cselekedetünk előtt válunk lustává. Amikor valaki érdekében felhívhatnák valakit, de kényelemből vagy lustaságból nem tesszük meg. Amikor fél métert kéne arrébb lépnünk, hogy egy táblát elolvassunk, és mégsem lépünk. Ez a második fajta lustaság az igazán döntő. És ez a szörnyű. A társadalom oxigénhiányos belterjesülése leginkább emiatt van.
A magyar társadalomé?
V. X.: Általában a társadalomé. Ez egy 21. századi betegség. A következő lépést nem tudjuk megtenni. Arról nem érdemes morfondírozni, hogy 4 év múlva hogyan építsem át a házamat, vagy melyik egyetemre írassam be a még meg sem született unokámat. De arról pillanatok alatt dönteni kell, hogy 10 perc múlva ott legyek-e valakinél, aki lehet, hogy 18 perc múlva már halott. Mert ha nem megyek, életem végéig bánnám. Az én életemben például két olyan ember is volt, aki még az egyik napon zölden világított jelezve, hogy szót válthatunk egymással, és másnap már örökre kialudt a zöld lámpa. Azt veszem észre, hogy a mai társadalom erre kevésbé fogékony. De azt is érzem, hogy átalakulóban van. Az internet és a Facebook világában sok minden változik. Az emberi kapcsolatok is. Erre is trenírozni kell magunkat. | hirdetés
 |
|
Nemcsak az emberi kapcsolatok vannak átalakulóban vagy válságban, hanem a világ is. Néhány éve azt nyilatkoztad, hogy ez a válság jót tesz a kulturális életnek. Ma is így gondolod?
V. X.: Változatlanul így gondolom, mert a kulturális élet letisztult. Minden területen, így itt is rengeteg kuruzsló volt. Nagyon jó reklámszövegekkel eladták őket a közönségnek. A válság előtt ez nem volt probléma. Ha idejött a fantasztikus hegedűs, Nigel Kennedy, akkor őt meghallgatták. De meghallgatták a playbackelő hangszerest is. A válság óta el kell dönteni, hogy azt a kevéske pénzt, ami a kultúrára marad, melyikre fordítsák. A nézők pedig jól döntenek. Ilyen értelemben tehát letisztult. Persze nagyon sok bajt is hozott, noha akadtak kellemes melléktünetei is. Még valamire nagyon jó volt. Egy sor dolgot újra kellett gondolni. Például a közönség és a művész viszonyát, ami régi vesszőparipám.
Hogy érzed magad mostanában?
V. X.: Erre nehéz válaszolni. Vagyis könnyű. Én egy meglehetősen nagy buborékban vagy búvárharangban élek, ahol a belső polcaim tele vannak pakolva Máraiakkal, Bachokkal, Goethe-ékkel, Shakespeare-ekkel, és jó itt benn az élet. Ezt a kis Európát, mint valami magam köré épített várat, viszem magammal mindenhová. Az biztos, hogy kétméteres körzeten belül én mindig Európában élek, és még soha nem léptem a burkomon kívülre. De kilátok. Borzasztó sok reményvesztést, elhalt, ifjúkori lelkesedést látok. És a legfurcsább, hogy a saját generációmban. Az idősebbek keményebb kiképzést kaptak, jobban bírják az ütéseket. A fiataloknak most kell felkészülniük arra a meglehetősen kegyetlen mondatra, miszerint az élet egy nagyon-nagyon gondosan megtervezett és még annál is precízebben kivitelezett szívatás. A mi generációnk, a 40–55 év közöttiek nagyon gyorsan leamortizálódtak. Aggasztóan sok az öregember közöttünk, és még aggasztóbban sok a lelkileg öreg. Nagyon szeretem a saját generációmat, és éppen ezért nagy részvéttel fordulok feléje, de azonosulni nem tudok vele. Mert abban a pillanatban az agyam, mint egy mazsola, elkezdene összezsugorodni, úgy, ahogy ők vesztették el szép lassan az álmaikat és vágyaikat. Én erre nem vagyok hajlandó!
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
