PM Online | Korábbi cikkeink

Bächer Iván már a kötet előszavában leszögezi, hogy legszívesebben ki sem tenné a lábát otthonról, nevezetesen Újlipóciából (ld. Emberevő című recenziónkat), mert nem szeret menni sehova, legfeljebb le.

Nem szeret célirányosan menni, jobban kedveli a céltalan kószálást, ami csak látszatra értelmetlen, valójában nagyon is tudatos. Azt írja: „Kóstolók sorjáznak e könyvben Európa és Magyarország végtelen gazdagságú asztaláról, találomra fölcsipegett úti kóstolók, vendégmorzsák, hazafalatkák.” S valóban, kapunk egy kis Svájcot, egy falatnyi Rómát, egy adag Hollandiát, ízelítőt a határ túloldaláról és persze változatos hazai ízeket is, Sümegtől Vácon át Bajáig. Járjon a világ bármelyik szegletében, rögtön kiszúrja a hasonlóságokat vagy az egyediségeket. Azt, amiért jó, amiért érdemes itt vagy ott élni. Legyen az egy holland focimeccs vagy egy szabolcsi bableves. Mert Bächer természetesen nemcsak a tájak, városok, emberek éles szemű megfigyelője, hanem a nagy barátja a tájspecifikus étkeknek is. Finoman ironikus, találó megfogalmazásai tömören, egy-két mondatban pontosan ragadják meg a couleur locale-t, más heteket, hónapokat vagy akár egy egész életet eltölthetne az adott helyen, mégsem venné észre azokat a finomságokat, amiket Bächer. „Ezen a csodálatos vidéken, ahol római szarkofágból itatják a marhát, és ahol végvári vitézek lékelt koponyái gurulnak elő a löszfalakból, ahol szőlőskertek pincék, templomromok, gyümölcsösök, mandulások és fügefák bukkannak mindegyre fel, azt hihetné a felületes vándor, hogy az itt élő emberek legfőbb tápláléka a hekk.” – írja például a Balaton-felvidékről. Bächer – saját szavaival – beleírja magát a tájba. Írva él. Kószálás közben is.