Interjú
Muzsika térben elhelyezve
2012-07. szám / Bóta Gábor
A Benkó Dixieland Band az augusztus 28-i, városmajori koncertjével is az 55. évadját ünnepli. Az együttes vezetője, Benkó Sándor számára a zene ugyanúgy szerelem, ahogy imádott a Budapesti Műszaki Egyetemen tanítani.
 Mondják, hogy a mérnökség, a matematika és a zene között van valami hasonlóság. Sok jó matematikus zenél is, a Budapesti Műszaki Egyetemnek pedig zenekara van, és más művészeti tevékenység is erős ott.
B. S.: Sokan elmélyülnek a saját szakmájukban, de hobbit is keresnek maguknak. Azok, akik folyton műszaki kérdéseket oldanak meg, törvényszerűen fordulnak a művészetek felé, míg a művészek repülőmodelleznek, házat építenek, mindenféle más tevékenységgel foglalkoznak. Az én zenekarom úgy alakult, hogy Laux Józsi, Benkő Laci műszaki egyetemisták voltak. Elhagyták a pályát, és profi zenészek lettek. Abban különböztem tőlük, hogy megmaradtam oktatónak, majd azóta elmentem nyugdíjba. Egy életet leszolgáltam a műszaki területen, miközben zenéltem is.
Látsz valami összefüggést a mérnöki tevékenység, a műszaki terület és a zene között, vagy épp az a jó, hogy ezek az agyad ellentétes területeit mozgatják meg?
B. S.: A műszaki emberek nagy része térben gondolkozik. Az én érzetem szerint a zenét is fel lehet úgy fogni, mint egy végtelen teret, aminek megvannak a saját szabályai. Megvannak azok a harmóniák, amikben haladsz előre az időben. Tulajdonképpen harmónia maga a tér, amiben előre haladsz. Én egész életemben térben elhelyezve érzem a muzsikát.
Nem vont el túl sok időt, figyelmet az egyik tevékenységed a másiktól? Hiszen te nem hobbiszinten űzöd a zenélést, miközben a munkakönyved a Műszaki Egyetemen volt.
B. S.: A zene mindig olyan szerelmet jelentett, amivel az ember bármelyik pillanatban, bármilyen hosszú ideig, bármilyen formában örömmel foglalkozik. A műszaki életem, az oktatás, az, hogy fiatalok között éltem, ugyanilyen volt. Velük együtt utaztam a nagyvilágban, hiszen különböző országokba mentünk ki gyakorlatra. Az oktatói pályát is imádtam, és kutatni is szerettem. Eredményeim is voltak. Ez a tevékenységem a jó memóriám kifejlesztésében is segített, hiszen huszonöt órányi koncertprogramunk van, tehát tizenkét koncertet tudunk játszani ismétlés nélkül. Ez borzalmas mennyiségű anyag, amit memorizálni kell.
Magától értetődő volt, hogy a dixieland lesz a műfajod? | hirdetés
 |
|
B. S.: Úgy lett a dixieland a műfajom, hogy hatéves koromtól hegedülni tanultam, klasszikus zenét, persze. Tizennégy évesen kaptam egy klarinétot ajándékba, ekkor elkezdtem klarinétozni is. Aztán lassan elhagytam a hegedűt, és jött helyette a szaxofon. 1956-ban meghallgattam egy Armstrong-lemezt. Gyönyörű kép volt az elején, fehér szmokingban áll az öreg egy aktatáskával, mint a dixieland nagykövete. Ez az egyik legjobb lemeze, véletlen, hogy ebbe botlottam bele. Meghallgattam ötször, tízszer, már mindenki unta körülöttem, nekem pedig mind jobban tetszett. Beleszerettem. Elkezdtem utánozgatni, és 1957 februárjában megalakítottam a zenekart. A dixielanddel is foglalkoztunk és az összes divatos zenével, hiszen diákok voltunk, játszottunk a diákbulikon.
Ez a dzsessznek könnyedebb, populárisabb ága. A műfajon belül nem néznek mások emiatt rossz szemmel rátok?
B. S.: Nem tagadom, van ilyen. A muzsikusok nagy része nem a tradicionális műfajokkal foglalkozik, hanem halad előre a kortárs zene irányába. Sajnos nem a hagyományos zenei formákkal kezdenek. Addig nehéz űrkutatást végezni, amíg az ember nem tud összeadni meg szorozni. Valamiképpen az alapokat meg kéne tanulni. Bár a zenei oktatásba visszajött a szving, de volt húsz év, amíg nem is tanították. Ha nem is lenézik a dixielandet, de azért kicsit furcsán néznek rá. De például Lakatos Tóni lejárt hozzánk edzeni a klubba, mert azt mondta, hogy ő meg akarja tanulni a tradicionális zenét is játszani. Pedig ő kiváló modern szaxofonos. Talán a legnagyobb poén, hogy Ferencsik Jánostól, aki nagyon ortodox volt, kaptam ajándékba a Magyar Állami Hangversenyzenekar két koncertnapját, és ettől kezdve a Benkó Dixieland Band zárta a Zeneakadémia klasszikus évadját. A legelismertebb karmester azt mondta, „Sanyikám, klasszicizálódtál. Lépj fel te ezen a két napon!”. És ez az óta is így van. Csak most átmenetileg a Művészetek Palotájában, bár azt mondják, jövő nyáron már befejeződik a Zeneakadémia felújítása.
Miért annyira fontos nektek a klub, hogy ott változatlanul szerdánként felléptek?
B. S.: 1965 őszén indult a klub. Amikor a lányom megszületett, elhatároztam, hogy klubot is csinálunk. Állandó telt ház van. Egy-két éve elkezdett fiatalodni a közönség. A 17-től 30-ig terjedő korosztályból is nagy számban jönnek. A klub megalakulása óta zsíros kenyér van lilahagymával és jó sör.
A városmajori fellépéseteket az 55 éves jubileumi koncertként hirdetik. Lesznek még ilyenek?
B. S.: Április 7-én a Müpában nagy koncerttel, tévéközvetítéssel indult a jubileumi szezonunk, és körülbelül a Városmajorban fejeződik be. Érdekes, hogy a modern műfajokba is sikerült belépnünk, ami az idős zenekaroknál ritkaság. Körülbelül 850 számunk van fönt a YouTube-on. Ráálltunk a modern marketingeszközökre, jelen vagyunk a Facebookon is. Tudatosan dolgozunk azon, hogy elérjük a fiatalokat. Tudom, hogy maga a kultúra komoly bajban van, de szerencsére ezt mi olyan nagyon nem érezzük, csak látjuk a kollégákon.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
