Miért állunk le? Tudom, hogy a kérdés bonyolult, hogy ezrek és ezrek kutatják, százezrek szenvednek tőle, és még azok is midlife crisisnak mondják, akik egyébként nem olvasnak angol nyelven pszichológiai tanulmányokat. De a kérdés mégis kérdés marad: miért állunk le?
Miért van az, hogy egy egész generáció magyarázott arról, mennyit ültek az Opera harmadik emeletén olyan jeggyel, amely nem látó helyre szólt, és közben boldogok voltak, aztán ugyanez a generáció, amikor már megengedhette volna magának, hogy látó helyre vegyen jegyet, többé meg sem fordult az Opera környékén? Már nem érdekli őket a boldogság? Vagy akkor sem voltak boldogok? Miért, hogy akik kamaszkorukat könyvek falásával töltötték, ma legfeljebb újságot lapoznak, vagy szerencsés esetben elalvás előtt belelapoznak valami skandináv krimibe, hátha érdekesebbet álmodnak tőle. Miért mennek tönkre a művészmozik, miért válik pofafürdővé a legszebb koncert, miért a bennfentesek és sznobok zajonganak a színházi premierek szünetében? Miért nem megy negyven fölött az ember új városokat fölfedezni, csak ha küldik? Miért az marad az egyetlen öröm, hogy esetleg a gyerekeknek megmutatják Velencét, míg nekik már csak a kávé a szórakozás a Szent Márk téren?
Lehet, hogy azért, mert a művészet átverés, de kell hozzá néhány évtized, mire mindenki rájön. De akkor legalább néha elhangzana, hogy nem érdemes képeket nézni, könyveket olvasni, úgyis sötétek maradunk, úgyis az ösztöneink irányítanak a legfontosabb pillanatokban, vagy úgyis meghalunk, nem érdemes fáradni. Ezt azonban nem mondják, vagy legalábbis nem általánosan, a leállás oka tehát nem a művészetből való általános kiábrándultság, de akkor mi? Lustaság? Tompaság? Vénség? A művészet csak fiataloknak való, akik még nem csontosodtak bele saját magukba, még változhatnak? Nekünk meg ez lenne a sorsunk: előbb leszokunk a csokiról, aztán a versekről, a szerelemről, a végén meg a szépségről? |
Lehet. De ma, amikor a világban mintha egyetlen dolog számítana, egyetlen kívánatos életszakasz létezne: a fiatalság, ez egy okkal több, hogy lógó nyelvvel loholjunk a művészet után. Új évad indul, nincs más feladatunk, mint sorban állni a jegyekért, sírva olvasni verseket, hosszan hallgatni a hangversenyek végén, és minden erőnkkel tudatni a környezettel: nem vagyunk vének.
|
vissza
vissza a lap tetejére
