PM Online | Korábbi cikkeink

Nagyon nagy várakozásokkal érkezünk, talán eltúlzottakkal is. Egyfelől a budai Gourmet Fesztiválon kóstolt egy-két koreai fogás nagyon magasra tette a lécet, másfelől a közelmúltban megjelent étteremkalauzok is a vidék egyik legjobb éttermének titulálták és

magas pontszámokkal honorálták a rácalmási hotel éttermét, a séf, több versenyen előkelő helyezést elérve, az év felfedezettje lett. Nyilvánvalóan tovább spannoljuk magunkat amiatt is, mert a telefonban lelkünkre kötik a foglalás szükségszerűségét, és már csak önigazolásból is csodát várunk, hogy ne tűnjünk magunk előtt teljesen hülyének amiatt, hogy autóra kapva egy órát utazunk egy „sima” ebédért.
A helyszín tetszetős, frissen felújított wellness- és konferencia-hotel, mellette a szépen rendbe hozott, parkkal körülvett Jankovich-kúria. A foglalás viszont nagyzolásnak tűnik az étterem részéről, mindössze egy asztalnál ülnek, és az egyik keleti különterem foglalt; mindkét vendégcsoport koreai. Szintén nagy csoportban látunk munkaruhás koreaiakat, szinte várjuk Bruce Lee felbukkanását és egy jó kis tömegjelenet kibontakozását. A koreai vonal persze nem véletlen, mint később kapcsolunk, a Hankook monumentális gumigyára székel a tőszomszédságban. Az étterem is kétfelé bontja kínálatát, van hagyományos, magyar menü, és akadnak szép számmal koreai fogások is. A konyha bölcsességét dicséri, hogy nem fúziós iskolát visz, nem akarja mindenáron összeboronálni az ízeket, hanem autentikus ételeket kínál mindkét közönség számára. Mi persze a koreai vonallal utazunk, ezért jöttünk ide. (Az étlap figyelmeztet is, hogy nem ajánlott kevert üzemmódban kitalálni a menüt, vagy együnk csak emilyent, vagy csak amolyant. Mi pedig miért is mennénk szembe ezzel?)
Kedves, ám kicsit szeppenten tapasztalatlan felszolgálónőnk egyedül állja a sarat – nagy pörgés mondjuk nincs –, eligazításával végül egy kétszemélyes menü mellett döntünk. Négyféle saláta jár az ételek mellé, és persze szójaszósz. A saláták kiválóak, van egy haragosan csípős uborkasaláta, egy moszatszerű, szezámmagos-szezámmagolajos burgonyaszár-saláta, lényegében abbahagyhatatlan, bár figyelmeztetnek, hogy a túlzott mennyiség ártalmas belőle. Egy feledhető, de jó ropogós csírasaláta mellett a negyedik „természetesen” a híres, nemzeti ételnek számító kimchi, házilag savanyított, enyhén csípős kínai kel. Az előétel palacsintának hívott, de inkább omlett jellegű, tenger gyümölcseivel gazdagított, frissen sült lepény. Falatonként szójaszószba mártogatva tényleg élményszámba megy. Ezt követően üvegtésztára tálalt, pirított sertéskockák és talán gombák keveréke érkezik, ez sajnos teljesen jellegtelen, színvonalában nem emelkedik a kínai és thai gyorsbüfék kínálata fölé. Pedig ez lett volna a főétel. Végül – keleti szokás szerint – leves. Méghozzá kisebb lavórral érkező, tüzesen égető, chilis leves, puhára párolt sertéshúscsíkokkal, rizskörettel. Nagyszerű.
Lelkesedésünket lelombozza a záró gyümölcstál egyszerűsége és ötlettelensége, valamint az, hogy az amúgy sem jó hőfokon felszolgált bor legalábbis gyanús, hibás. Összességében hosszabb autós kirándulást talán mégsem ér meg a hely, de a környéken járva vagy a hotelben megszállva képes élményt jelenteni.