PM Online | Korábbi cikkeink

Peter Bichsel, neves svájci író, a Gruppe47 (német irodalmi társaság a 20. század derekán) díjazottja és civilben Max Frisch legjobb barátja, ironikus, abszurd egyperceseiben olyan, a felnőttek számára is bonyolult

kérdésköröket vizsgál, mint például mi van akkor, ha a nyelv mint a kommunikáció eszköze nem működik, ha a Föld mégse gömbölyű, illetve, hogy mit tegyünk, ha környezetünk tárgyai egyhangúvá válnak.
Peter Bichsel elbeszélései Örkény Egyperceseihez vagy Brecht Keuner úr történeteihez hasonló nyelvi egyszerűséggel, tömörséggel szólnak a hétköznapi banalitásokról, a 21. századi értelmiségi lét nehézségeiről. Ott van például a feltaláló, aki feltalálja ugyan a tévét – de a tévét már rég feltalálták. Hiába talál fel mindent, ami fel van találva, és hiába ugyanolyan nehéz a dolgokat újra feltalálni, a tudásával nem tud a társadalom mit kezdeni, ő pedig épp ezért az emberektől elzárva kénytelen végezni a feltalálást – teljesen értelmetlenül. Ugyanígy jár a vonatmániás ember is, aki hiába tud mindent a vonatokról, nem tud versengeni azzal a számítógépes információhálózattal, amely egy vasút üzemeltetéséhez elengedhetetlenül szükséges. Elkezd hát lépcsőket számolni a házak előtt, hogy olyan dologba vágja fejszéjét, amit csak ő tud… Bichsel figuráin lassan uralkodik el az abszurd, van, hogy éppen csak meglegyinti őket, és van, hogy szétrombolja az életüket, mint annak az emberét is, aki többé semmit sem akar tudni.
Pásztohy Panka groteszkbe hajló rajzai végre eltávolodnak a Pankától megszokott, amúgy rendkívül bájos édes-bédes mesevilágtól, s egy olyan abszurd, pasztellszínes térbe kalauzolnak, ahol az árnyék mindig beelőzi a lépcsőszámolót, s ahol a nap csörgősipkát visel. A történetek egyébként több szinten érik el az olvasót, ekképpen a könyv éppolyan szórakoztató olvasmány puszta banalitásában egy gyereknek, mint mélyebb húrokat megpendítve, akár wittgensteini magasságokba repítve egy felnőttnek.