Képről képre
Elmozdulni a nulla pontról – Kocsis Gergely Bernáth Aurél Reggel című festményéről
2012-09. szám / Eszéki Erzsébet
Kocsis Gergely, a Katona József Színház színművésze az utóbbi években remek figurákat keltett életre például Bessenyei György A’ filozófus című darabjában, A hős és a csokoládékatona vagy a Virágos Magyarország című előadásban. Mégis olyan festményt választott ehhez a beszélgetéshez, amelyen nincs ember.
 Régóta elkísér ez a kép?
K. G.: Amikor a Magyar Nemzeti Galériában 2010 őszén kiállították Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiáját, anyukámmal elmentünk megnézni ezeket a nagy Munkácsy-festményeket. Aztán, ha már ott voltunk, körülnéztünk. Ez a Bernáth Aurél-kép akkor mélyen befényképeződött. Most, hogy hetek óta gondolkoztam képeken, arra jöttem rá: általában azok ragadnak meg, amelyek ha hunyorítok, akkor olyanok, mint egy fénykép, de ha élesen nézem őket, akkor egyáltalán nem fotószerűek. Tisztelem a szuperrealista, briliáns technikájú festészetet, de az nekem nem elég elvont. A nonfiguratívval kapcsolatban pedig zavarban vagyok.
A Bernáth Aurél-kép világába könnyen bele tudok helyezkedni, ülök az ablak előtt, nézek kifelé. Kettéválik a bent és a kint, mégis tökéletes egység ez a két világ, talán ez ragadott meg?
K. G.: Sok nagy művel kapcsolatban volt már katartikus élményem. Ez nem katartikus mű, csak engem annyira megfogott az a nyugalom és izgalom egyszerre, ami hozzá kötődik. Nyugalmat sugároz, közben izgatott leszek attól, hogy mi van kint. Megejtő kép.
Színészként nézők százai előtt állsz a színpadon, így megértem, ha néha elbújnál. Vágysz valami bensőséges magányra?
K. G.: Ha van pozitív értelemben magány, akkor biztos, hogy ez is megfogott a képen. A bensőséges magány, igen. Biztosan ezért is imádom ezt a képet, mert annyira szeretnék ilyen reggelen, vízparton ébredni. Úgy, hogy van egy furcsa villanykörte az asztalon, a kitárt ablak előtt. Meg az a magazin, amit tegnap este itt hagytam nyitva. Viszont valószínűleg az előbb voltam kint a mezőn, mert a pipacs csak frissen tartja magát így.
Szoktál mélázni?
K. G.: Nagyon mélázós vagyok. Egyébként amikor festményt nézegetek élőben, általában időutazom is egyben. Ilyenkor három dimenzióban jelenik meg a kép, és attól, ahogy az ecsetvonásokat is három dimenzióban látom, feltűnik az ember is. Az a mozdulat, ahogy az aranyhalakat még odafestette a kitárt ablakba. Ez a beavatottság érzését adja nekem. Azt feltételezem, hogy Bernáth Aurél ott kellett, hogy álljon, ezen a helyen, amely így nézett ki, ezek a tárgyak voltak az asztalon.
Ez nagyon is konkrét helyzet, azt olvastam, hogy a Vág folyóra nyílt ez az ablak.
K. G.: Ez számomra is reális, ablakon inneni és túli világ. Csendélet elől, tájkép hátul, csendélet és tájkép együtt. Általában az ilyen, konkrét pillanatot ábrázoló képeken el szoktam gondolkodni. Itt például azon: milyen lehetett az, amikor Bernáth Aurél ezt látta az ablakból 1927-ben? Hieronymus Bosch például nem láthatta mindazt, ami a képein megjelenik, az ő világa másért, másképp fog meg. Katartikusabb élmény egy Bosch-képet nézni, nagyobb kihívás azon gondolkodni, egyáltalán: felfogni. Ez a Bernáth-kép viszont mélyen személyes, érzéki, miközben konkrét.
A képen nem látunk embert, mégis jelen van. Számodra hogyan?
K. G.: Kétféleképpen tudok elgondolkodni azon, hogy ott az ember nyoma. Ezt így hagyta valaki, majd jött Bernáth Aurél, és lefestette. Ez a kevésbé valószínű, mert tényleg annyira személyes ez a hangulat. A másik, romantikus elképzelésem, hogy Bernáth Aurél egy reggel fölkelt, kinézett a nyitott ablakon a vízparti tájra, és azt mondta: de jó ez! Úgy gondolta: még a magazint azért hanyagul odadobom, csak hogy a kompozíció rendben legyen. Meg az aranyhalakat kiteszem a párkányra. De ez a reggel így tökéletes, ahogy van. És lefestem. Ez a – számára hétköznapi – aktus, amely 1927-ben történt, nekem ma örömet szerez. Itt jövök én másik emberként. A Reggel picisége is megfog, a hétköznapisága, amely annyira különbözik a miénktől. Isteni például, ahogy a villanykörte ott áll, bura nélkül. Az állványával, a dugasszal. Ilyen apróságok fognak meg. Úgy érzem, be vagyok avatva.
A művész világába?
K. G.: Meg a technikába is, látom például, milyen fényfoltokkal hozta létre ezt a csöndes pillanatot. Szeretem nézegetni, milyen egyszerű a reggeli fény ezen a képen. A bal oldali ablakszárny például tökéletes így, a fényekkel. Engem mindez elbűvöl. Egyenként meg lehet nézni a széles ecsettel, elegáns mozdulattal fölvitt fényfoltokat.
Egy kiállításon közel mész, megnézed az ecsetvonásokat is?
K. G.: Az óriási Munkácsy-képhez is egészen közel mentem.
Megengedték?
K. G.: Nem értem azért hozzá. De közel megyek. Látom, hogy a lónak csillog a szeme. Persze, egyet odapöttyintett még a festő az ecsettel. Próbáltam olykor festeni, csak hogy lássam, milyen a festés. Ilyenkor rájövök: milyen banális ez! Egyetlen festékpötty. | hirdetés
 |
|
Közben talán a banális pöttytől lesz zseniális?
K. G.: A kettő összefüggéséről könyveket lehetne írni. Nem vállalkoznék erre, vagy ha mégis, akkor sem érnék soha a végére. Nem lenne válasz a végén.
Sokféle darabban játszol, melyiket kedveled jobban, a kortársat, vagy azt, ha visszamehetsz régebbi korokba?
K. G.: Elmenni a jelenből, azt szeretem. Ennek az iránya a színházban általában a múlt. De miért ne mozdulhatnánk el a jövőbe is? Ha valami nem mai, akkor azonnal rákényszerülök valami modulációra. Akkor legalább a képzeletem nem a jelenből és a Ferencziek teréről indul ki. Kénytelen vagyok elmozdulni a nulla pontról.
Utánaolvasós vagy?
K. G.: Ha a kezembe akad, akkor igen, de nem jellemző, hogy ha megkapok egy szerepet, akkor rávetem magam a böngészésre. Lehet, hogy félrevezető segédanyagokat találnék, olyanokat, amelyek másfelé vinnének. Egy-egy érzéki gesztus, rendezői vagy színészi sikerülés többet szokott használni egy szerep formálásánál, mint a tudományos felkészülés.
Azért is kérdeztem ezt, mert a színművészeti előtt a pécsi bölcsészkarra jártál.
K. G.: Ó, az nagyon régen volt. Csupán annyit jelent, hogy olvastam már bonyolult szövegeket.
Először a nyár elején beszélgettünk erről az interjúról, majd pár hete ismét, akkor azt mondtad, több képen gondolkozol. Végül is nehezen választottál?
K. G.: Már amikor először beszéltünk róla, akkor is ez a kép villant be. Közben úgy gondoltam: na jó, ez szép festmény, de valami jelentősebb művet kellene keresnem. Az ember mégiscsak magáról mond el valamit ebben az interjúban. Gondolkodtam, aztán rájöttem: éppen azért, mert magamról árulok el sok mindent a kép kapcsán, ezt kell választanom. Ez a pillanat az, amely nekem fontos. Pontosan ilyen reggelekre vágyom. Meg a kor is fontos. Mindent odaadnék annak a tudósnak, aki tudna időgépet csinálni. Ez minden vágyam, hogy élhessek más korban is, azért merem ezt ilyen nyugodtan kijelenteni, mert tudom, hogy ez úgyse teljesülhet.
Mégis: ha egyetlen időszakot választhatnál, amelybe visszaröpítene az időgép, melyik kor lenne az?
K. G.: Ez óriási kérdés, szoktunk ilyet játszani a színházban. Nem lehet rá válaszolni. Annyi izgalmas kor van, hogy képtelenség választani.
Akkor hol időznél kicsit, hol nézelődnél, méláznál?
K. G.: Ebben a korban. Vagy 20 évvel korábban, a dualizmus idején. Az is nagyon izgalmas. De intellektuálisan mindenképpen az 1920-as évek vonzanának. Helyileg pedig itt időznék, Budapesten.
Noha a ’20-as években Berlin volt az igazán pezsgő nagyváros.
K. G.: Hirtelen eszembe se jut más, csak Budapest. Lehet, hogy ez a hazaszeretet?
Kép: Bernáth Aurél: Reggel, 1927, a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
