Interjú
Élet ellen nincs orvosság
2012-09. szám / Szepesi Krisztina
Béres Ilona óriási fába vágta a fejszéjét, de ez nála nem újdonság, hiszen ahogyan ő mondja, számára minden új és érdekes feladat nagy kaland. Ezúttal a Polcz Alaine Asszony a fronton című önéletrajzi regényéből készült monodrámában lép színpadra a Rózsavölgyi Szalonban. Soha nem adja fel, játékkedve örök, még akkor is, ha az akadályok láttán más már megfutamodna.
Mikor kezdett készülni a feladatra?
B. I.: Részben erről szólt a nyaram. Lelkifurdalásom volt azokon a napokon, amikor nem vettem kezembe a példányt. Szituációk jóformán nincsenek benne, inkább gondolatok kötődnek egymáshoz, így irgalmatlanul nehéz tanulni. Amikor Dicső Dani, a rendező felkért, nagyon örültem, mert ismertem a regényt, bár azt nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan lehet színpadon előadni. És ugyan ez egy monodráma, van még egy szereplő. Dani azt szerette volna, hogy megjelenjen az előadásban a korabeli zene, amit tangóharmonikával és szájharmonikával ad elő egy fiatal kolléga, Lazók Mátyás. Annak is örülök, hogy Zimányi Zsófi jóvoltából a Rózsavölgyi Szalonban leszünk, mert ennek az izgalmas, intim, lélekbemarkoló történetnek nagyon jó helye lesz ott. Ez egy vallomás. És bár jobb, ha a közönség sír, mint a színész, azért én megkértem a jelmeztervezőt, hogy legyen a nadrágomon egy zseb, ahova zsebkendőt rejthetek, mert noha nagyon igyekszem, azért néha mégis a szöveg hatása alá kerülök.
Amikor már sokadszorra olvassa, akkor is?
B. I.: Baráti társaságban ültem nyáron egy cukrászdában és arról meséltem, hogy van a szövegben egy rész, ahol minden egyes alkalommal, ha olvasom, ökölbe szorul a gyomrom, és jön föl a sírás. Megkértek, mondjam el ezt a részt, és aztán csak jöttek a könnyek… De az összes szörnyűséget, amit megírt, Alaine humánuma, továbbélés iránti vágya valahogy mégis feloldja.
Hogyan dolgoznak együtt a rendezővel?
B. I.: Amikor hozzáfogtam a tanuláshoz, elkezdtem utánanézni a részleteknek. Alaine első férjéről például csak annyit lehetett tudni, hogy Jánosnak hívták és Erdélyből jött. Az interneten találtam rá arra, hogy Vitányi Jánosnak hívták, költő volt, aztán egy Ablonczy Lacival folytatott beszélgetésem során, aki igazgatóm volt a Nemzetiben, kiderült, hogy az ötvenes években a Film Színház Muzsika szerkesztője volt. Javasoltam is Daninak, hogy ha találna róla fotót, beépíthetné a vetítésbe, amit az előadásba tervez. Dani nagyon fiatal még és hajlandó tanulni, én pedig sohasem rutinból dolgozom, így amikor jönnek az ötletek, kipróbáljuk őket, aztán ami nem jó, azt eldobjuk. Van egy szörnyű jelenet, ahol a katonák nőket erőszakolnak meg, s gyufákat gyújtanak, hogy mérjék az időt, mert sietniük kell. Az egyik katonának van öngyújtója is. Az jutott eszembe, hogy az öngyújtó ütemes kattogása önmagában is lehet zene, ráadásul elég hátborzongató, mialatt én mondom a szöveget. Nádasdy Kálmán mondta annak idején, hogy az ötlet arra való, hogy eldobják, így lehet, hogy ez nem is lesz benne az előadásban. Egyelőre minden folyamatosan változik, irgalmatlanul nehéz a munka, de 71 évesen büszke vagyok rá, hogy még van arra ambícióm, hogy csiszoljam az agyamat. | hirdetés
 |
|
Sőt, az utóbbi években sok kísérletező produkcióban vállalt szerepet.
B. I.: Ez nem magamutogatás részemről, valahogy megtalálnak ezek a fiatalemberek. Zsótérral kezdődött a sor, aztán jött Balázs Zoli, Kovalik Balázs és a többiek. Érezték bennem a kíváncsiságot, a nyitottságot és azt, hogy innovatív vagyok, magam is kalandnak tekintek egy ilyen próbafolyamatot. Amúgy is imádok próbálni, számomra ez a legszebb utazás. És kíváncsi vagyok mindenkire. Nemrég Radnóti Zsuzsa kért meg Tordai Terit és engem, hogy Örkény századik születésnapjára olvassuk fel Berényi Gábor Macskajáték-átiratát, A Szkalla lányokat. Nekünk meg Terivel annyira megtetszett az anyag, hogy magánszorgalomból megtanultuk. Összejártunk, összemondtuk a szöveget, aztán nagy meglepetésre így adtuk elő. Végül akkora siker lett, hogy az Óbudai Társaskörben októbertől játszani fogjuk.
Egyidős kollégái már a hátuk közepére se kívánnak ilyen mennyiségű szöveget.
B. I.: Örömöm telik benne, ez a lényeg. Én már négyéves koromban erre a pályára készültem. Kolléganők sokszor panaszkodnak pályájuk vége felé, hogy mennyi minden kimaradt az életükből, de ha én végiggondolom, Euripidésztől rengeteg Shakespeare-en és Csehovon át Csurkáig, Szakonyiig, Shaw-ig mindent játszottam. És ha szentimentálisan akarok fogalmazni, óriások között nőttem fel. Ma már kicsit más a szelekció. Én magam nem panaszkodom, de olyan sok nagy színész járkál manapság köztünk, akik még csak nem is Érdemes művészek.
Sok mindenen ment keresztül az elmúlt időszakban a Magyar Színházból való távozásakor, de mindez mégsem szegte színészi kedvét.
B. I.: Belebetegedtem. Nem volt olyan egyszerű nekem onnan eljönni és a küszöböt se óhajtom többet átlépni. De ahogy mondtam, óriások között nőttem fel, így törpék nem tudnak megbántani. Én a Nemzeti Színház Örökös Tagja vagyok. Sokszor érik árulások az embert pályája során, amiket megszenved, de nálam nincs olyan morál, hogy „kicsit állapotos”. Ha egyszer elmegyek, már nem nézek hátra. Benkő Gyuszi mondta nekem annak idején: „Ilonka néni, élet ellen nincs orvosság”. Szóval túl kell lépni. És amíg van érdekes lehetőség, addig szívesen játszom.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
