PM Online | Korábbi cikkeink

Szégyen ide, szégyen oda, általában is elég keveset tudunk a szomszédainknál zajló irodalmi életről, különösen nagy fehér folt jellemzi a kortárs román irodalmat.
Ezen az áldatlan állapoton enyhített valamelyest a Dilingó című novella-antológia, amelyet a nyolcvanas években felbukkant, azóta pedig kiteljesedett pályaívű szerzők legjobbjaiból válogattak össze.

Parti Nagy Lajos, Tar Sándor, Kertész Imre, Kertész Ákos, Nádas Péter, Márton László, Esterházy Péter, Spiró György, Garaczi László és Kornis Mihály. Képzeljük el, hogy mondjuk ebből szerzőlistából készül novellaválogatás egy olyan ország olvasói számára, akik semmit sem tudnak a fenti nevekről, csupán a nyomtatásba került szöveg alapján ítélik meg, milyen a „magyar irodalom”. Nagy felelősség, igaz? Ne is vegyük hát vállunkra, egyik szerző sem tud és nem is akar önmagánál többet bemutatni, egy-egy ilyen körkép vagy keresztmetszet sem adhat alapos képet egy ország irodalmáról, legfeljebb egyes szerzőket képes – igaz, felületesen – bemutatni. Másfelől annak sem örülnénk, sértve is éreznénk magunkat, ha a fenti névsor alapján valaki fitymálóan nyilatkozna akár kedvenc szerzőinkről, vagy akár a magyar irodalomról.
Mit is mondhatunk akkor erről a román antológiáról, amelyben a nyolcvanas években felbukkant, ma már középkorú szerzők műveiről adnak áttekintést? Annyit talán megkockázathatunk, hogy a román szerzőket is hasonló témák foglalkoztatták, foglalkoztatják, mint más kelet-európai szerzőket. Ennek egyik bájos példája egyébként a körbeutaztatott bálnatetem, amely ugyanúgy megihlette Krasznahorkai Lászlót, Parti Nagy Lajost és Daniel Vighit (Egy vicc című mini novellájában). A címadó írás pedig (Mircea Cǎrtǎrescu műve) egy borzongatóan szép, misztikusságba hajló lakótelepi életkép, amely akár Káposztásmegyeren is játszódhatna. A transzcendencia egyébként más szerzeményekben is megjelenik, legtöbb esetben mintegy apokrif, ha tetszik, blaszfém módon lábjegyzeteli a szent vagy mitológiai szövegeket (Vázlat Longosznak / Gheorge Crǎciun, vagy Az első emberek nem tudtak káromkodni című, filozofikus mélységű, mégis játékos Petru Cimpoeşu-novella). Ez a generáció még a diktatúra idején kezdett el publikálni, de a szerzők írói munkássága már a rendszerváltás után teljesedett ki, így csak kisebb részben foglalkoznak az elnyomás súlyos, dohos levegőjű évtizedeivel. Tematikájában ide sorolható egy spicli archetípusát bemutató Radu Ţuculescu-novella, a Szeressetek, ha bűzlöm is, ez is játszódhatna Káposztásmegyeren. Lebilincselő még a már említett Petru Cimpoeşu másik novellája is (Jött egy író Bukarestből), amelyben egy kis falu lakossága szinte megvadul, hogy a fővárosi író úrnak kéretlenül is elmesélhessék kalandos, nyomorúságos életüket. Az író urat persze a polgármester igyekszik megkímélni a rögszagú történetektől, és megpróbálja a kommunista gyáripar teljesítménye felé irányítatni figyelmét, majd az éj leple alatt „kimenekíti” az írót a községből. Hiába, Dunának, Oltnak egy a hangja…