PM Online | Korábbi cikkeink

A ’90-es évek rendezőcsodájaként számon tartott Quentin Tarantino mindig kívülálló volt Hollywoodban. Egy egyszerű filmrajongó, aki véletlenül keveredett a nagyok közé. Egyéni hangvételét ugyanakkor lehetetlen volt második filmje, a Ponyvaregény után észrevétlenül hagyni, és

rosszakaróinak is egészen 2007-ig, a Grindhouse – Halálbiztos bemutatóig várniuk kellett, hogy kifulladását harsoghassák. A kudarc után QT azonban ismét magára talált, méghozzá nem is akárhogyan: hátrahagyva független filmes gyökereit, nagyszabású „történelmi” mozikat forgat, hogy közben bátran játszadozzon műfajokkal, klasszikusok felé mutató idézetekkel, és ismét fenekestől felforgassa a szabályokat – például a történelmi tényeket. Úgy, ahogy azt tőle immár jó ideje el is várjuk.
A második világháborúba kalauzoló Becstelen brigantyk után Tarantino ezúttal az amerikai polgárháború előtti időkbe megy vissza: a rabszolgatartás körül bonyolódó Django elszabadul eddigi leghosszabb filmje, ám ez cseppet sem válik kárára. A mester szabályosan lubickol a spagetti-western műfajában, egyszerre karikírozza és tiszteleg előtte. Eközben frappáns dialógusaival, remekül megírt karaktereivel és az őket alakító kiváló színészekkel (az illusztris gárdából külön kiemelendő Christoph Waltz és Samuel L. Jackson), az izgalmas zenei válogatással és a pattanásig feszülő jelenetek tengerével Tarantino a saját stílusjegyeit sem árulja el. Ám a Django elszabadul igazi meglepetése, hogy alkotójának ismét sikerül a bravúr: egészen más irányba tereli a filmjét, mint arra az előképek ismeretében számítanánk. A Django elszabadul nemcsak a Tarantino-életmű, de a jelenlegi filmtermés fényében is rendkívül üdítő, szórakoztató darab: egy tetőtől talpig mocskos remekmű.

Django elszabadul (18)
(Django Unchained)