Interjú
Ezek mind mi vagyunk
2012-01. szám / Szepesi Krisztina
Az AKT 2005-ben alakult, akkor még színházi társulatnak. Néhány éve azonban színészzenekarként járják az országot és a határon túli vidékeket, hogy színes repertoárjukkal minden korosztályt táncra perdítsenek. Palóc Eszter, Takács Paulina és Várady Viktória arról mesél,
hogyan segíti őket a koncertszínpadon az, hogy mind színésznők és miért nyúltak vissza akár egészen a harmincas évek zenei világához, amikor összeállították a francia, olasz és magyar dalokból álló repertoárjukat.
P. E.: Először a Madam Ká című színdarabra álltunk össze a Merlin Színházban, amiben Pankával együtt játszottunk. Ez egy groteszk komédia, aminek színpadra állításában Halász Péter is segített, és az ő ötlete volt, hogy legyenek a rövidebb jelenetek között dalbetétek. Így jöttek a francia sanzonok, gúnydalok, gyerekdalok, orfeumdalok és táncdalok. Ezeket egészítettük ki aztán egy koncertanyaggá.
T. P.: Új élmény volt nekünk az, hogy élő zenével gyakorlatilag koncertminőségben énekeljünk. Hiába voltak a hátunk mögött zenés színházi produkciók az AKT-tal, egészen más egy betétdal, mint egy kétórás koncert. Azonnal beleszerettünk a műfajba.
P. E.: Sőt , a klasszikus zenei képzettség se elég mankó. Nekem például rengeteg vizsgakoncertem, kórusfellépésem volt a zeneiskolában, az első koncerteken mégis úgy izgultam, mint egy színházi premieren.
T. P.: Akkor épp az mentett meg minket, hogy előadásnak tekintettük az estét. A mai napig elmondjuk, mi nem énekesnők, hanem színésznők vagyunk, akik énekelnek. A színészi attitűd, a szív és a vérmérséklet pedig, amivel a színpadra lépünk, az adja a pluszt a koncertjeinkhez.
P. E.: És ez elsősorban nem színészi technikából jön, hanem belőlünk. A rajongóink szerint a koncertjeink olyan pozitív energiabombák, olyan rengeteg lélek, energia és életigenlés van bennük, ami ma már kiveszett nemcsak a színpadról, hanem az életből is.
Neked, Viki, azért elég nagy színházi rutinod van, hiszen évek óta játszol és énekelsz a Madách Színház színpadán.
V. V.: Teljesen más musicalben játszani, mint koncerten. A koncerteken másképp reagálok a közönségre, amely egyrészt nagyon közel van, másrészt velünk együtt bulizik. Ráadásul idegen nyelven énekelünk, ami nagyszerű dolog, de külön koncentrációt igényel. Musicalszínésznőként elmondhatom, hogy koncertezni másfajta rutint igényel, mint a Macskákban mikroporttal ugrálni.
Énekeltek franciául és olaszul is, miközben nem mind beszélitek ezeket a nyelveket.
T. P.: Nagyon komoly munka előzi meg egy dal premierjét. Lefordíttatjuk a szövegeket, hogy pontosan tudjuk, miről szólnak, hiszen színésznőként bennünk van az igény, hogy átadjuk a dal tartalmát, akár karaktereket is megformálva. No és persze a helyes kiejtésre is nagy hangsúlyt fektetünk.
A dalok nagyobb része akkor született, amikor még a szüleitek is gyerekek voltak.
T. P.: Ezek a múlt század eleji dalok nagyon meg vannak írva, sokszor igazán mélyek és tartalmasak. De vannak olyanok is, amik a gyermekkorunkra, első szerelmeinkre és az első igazi táncos bulikra emlékeztetnek minket. Sőt, a kilencvenes évekből is válogattunk a repertoárba, hiszen akkor is születtek olyan dalok, amik megütik a klasszikusok szintjét. | hirdetés
 |
|
V.V.: A mai zene nem annyira az én világom, de amikor a régi nosztalgiaszámokat énekeljük, nemcsak az én lelkem mozdul meg, hanem a közönségé is. Amikor még nézőként mentem el egy AKT-koncertre, engem is magával ragadott az a bolond lendület és energia, amivel a színpadon az a három csaj elkezdte énekelni az Azurrót, és csinálták azt az idétlen, vonatozó kézmozdulatot.
Amikor két éve csatlakoztál a zenekarhoz, hoztad magaddal a Piaf-dalokat.
V. V.: A színművészeti első éveiben sokat foglalkoztunk Piaffal, Kurt Weill-lel, Brechttel és Gershwinnel, s egy vizsgát is koreografáltam elsőben Piaf dalaival. Akkor kezdődött az óriási szerelem. De azóta én is kaptam a lányoktól egy tonnányi CD-t, amiből válogathattam a repertoárba.
Gyakran tűnnek fel külföldiek a koncertjeiteken.
P. E.: Egyik koncertünkön odajött hozzánk három francia és teljesen meghatódva mondták, hogy nem is tudják, mikor hallották utoljára ezeket a dalokat így összegyűjtve, mert náluk jelenleg ilyen válogatás egyszerűen nincs. Olyan volt nekik a koncert, mint egy múzeumi séta. Sok régi emléket idéztünk fel bennünk.
Romkocsmától bútorbolti megnyitón át egészen a koktélpartikig mindenfelé felléptek.
T. P.: A legviccesebb élmény számomra egy egyetemi buli volt, ahol a fiatal lányok eleinte szúrós tekintettel méregettek minket, nőket, akik valami régi, ósdi dologgal jöttek, aztán szép lassan mégiscsak elkezdtek táncolni, végül pedig oda is jöttek hozzánk gratulálni.
Mik a terveitek?
P. E.: Szeretnénk új zenei alapokra helyezni a zenekart. Eddig is professzionális zenészekkel dolgozhattunk együtt, de most olyan művészeket kerestünk, akikben hozzánk hasonlóan benne van a zene iránti szerelem, szenvedély, és akikkel újra fel tudjuk építeni a repertoárt, több improvizációval és saját dalokkal. Fejlődni szeretnénk, hogy zeneileg is magasabb szintre jussunk, ne „csupán” egy jó show legyen, amit csinálunk. Február 23-án pedig a Lokál Bár felújított első szintjének megnyitóján „zenés Madamként” lépünk fel szving dalokkal éjféltől. Erre a feladatra Jutasi Tamás kért fel minket, akivel korábban már dolgoztunk együtt egy teljesen más projekten. Érdekes egyébként, hogyan kapcsolódnak össze a dolgok. Elmegyek játszani egy szappanoperába, fellépünk egy színházi fesztiválon vagy egy kocsmában, aztán valakiben, aki ezt mind látta, összeáll a kép, hogy ezek mind mi vagyunk, és eszébe jut rólunk egy új produkció.
T. P.: Az új zenészekkel új hangszerek is érkeznek, így cimbalmossal, hegedűssel és egy gitárossal erősödik a csapat. Szeretnénk kísérletezni és most olyan művészekre találtunk rá, akikkel lehet is. Szeretnénk jobban belekerülni a zenei világ vérkeringésébe, hogy ne „csak” színészekként tekintsenek ránk, hanem zenészekként is.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
