Péreli Zsuzsa eredetileg festőművésznek készült, s csak a 70-es években ejtette rabul a kárpitszövés.
 Azóta, ahogy ő mondja, a fonalakkal fest. Részletes vázlatot nem nagyon készít, csupán egy tenyérnyi skiccből kiindulva alakítja szőttessé a fejében összeállt komplett kép- és színvilágot.
Ahogyan a franciaországi Aubussont a gobelinművészet fővárosának, úgy Péreli Zuszsát a kárpitszövés királynőjének tartják a világon szinte mindenhol. Úgy nyúl a szövőszékhez és a fonalhoz, hogy keze alatt ez a sokak számára kevéssé vonzó vagy érdekesnek tartott műfaj egyszerre kivirágzik: festészetté, szobrászattá alakul. Péreli játszik, komolyan s komolytalanul egyaránt, vonzereje mégis inkább abban rejlik, hogy van mersze ezt a játékot a végsőkig vinni. Ahogy Frank János írja róla: „tudja, hogy a komolytalanság is tartalom”. Teleszívja magát a világgal, s aztán, akár egy tüzet okádó sárkány, reflexíven – de nem önreflexíven – szőttesre, papírra fújja a sokáig ízlelgetett, alaposan megrágott élményeket. Faliképben, grafikában, festményben, papírművekben és kollázsokban mondja el, mit gondol a saját kis mikrovilágáról, mit a távolabbi makrovilágról, az emberi kapcsolatokról, a személyes mitológiáról, metafizikáról vagy épp a János vitézről. Kész kaland, különösen az Iparművészeti Múzeum mesterséges falakkal és ajtókkal tördelt terében, ahogy az ember a festmény-nagymamától és Jeanne d’Arctól a szövött, csipkével kombinált Sarah Bernardon, Asta Nielsenen, Ciccolinával, Lanosan dezodorral és fröccsöntött hupikék törpikével tarkított XX. századi tájképen át eljut a sajátosan pérelis Madonna-ábrázolásokig, a „Kitekintés a hitből” című kvázi ars poeticáig, vagy az utóbbi évek kollázsaiig. Miközben azon ámuldozunk, mi mindent is jelenthet az, hogy kárpitművészet, a csengővel, régi fényképek ihlette ironikus, szövött lakójegyzékkel, kulcsokkal és ódon kézimunkaeszközökkel megbolondított vagy épp megvadított műveken keresztül egy kicsit Péreli Zsuzsa intim szférájába is bepillanthatunk. A rejtjelesen megnyitott, szőttesek körvonalazta magánéletébe, melyben, ha üresnek érzi magát, régi fényképalbumot vesz elő, s azt lapozgatja. Megpróbálja kitalálni, milyen sorsú lehetett a képen látható, már rég elporladt ember, milyenek voltak a gondolatai, hogyan érzett – függetlenül attól, hogy hadnagyocska volt-e az illető vagy tábornok. Ez az, ami megnyugtatja. Minket, látogatókat pedig az az erő és hit nyugtat meg, ami Péreli munkáiból sugárzik. Még a giccseiből is, mert, kár lenne tagadni, ilyenek is vannak. Saját bevallása szerint huszárait, akik többek között a János vitéz-illusztrációiban is felbukkannak, viccesnek, ugyanakkor kellemesen giccsesnek tartja. S hogy mekkora örömet tud okozni egy ilyesféle kellemes giccs? Arról szóljon inkább ő maga: „A filmgyárnak festettem a Mese habbal című filmhez egy olajfestményt. Egy igazi giccses, kardjába dőlő, véres fejű, negyvennyolcas huszárt, amint épp megáldja az angyal. A kertünkben festettem, és a telkesek a kerítésen lógtak fürtökben, mert végre valami szépet láttak…” |
vissza
vissza a lap tetejére
