Thomas Bernhard
Egy innsbrucki kereskedőfiú bűne
2013-01. szám / D. Magyari Imre
Vannak, még vannak könyvek, amik a tökéletesség vagy legalábbis a majdnem-tökéletesség élményével ajándékozzák meg az olvasót; jó őket könyvként, könyvtárgyként kézbe venni, lapozgatni, szép a borító, szépek az oldalak,
megtalálták az optimális betűtípust, rend van a könyvben, érezni a gondosságot, a hozzáértést, a szeretetet, amivel készült. Ilyen az új, az elbeszéléseket tartalmazó Bernhard-könyv is, s ilyenek voltak a korábbiak is, amik a Kalligramnál megjelentek.
Most, azt hiszem, jó érzésünket elsősorban a fordítónak, Adamik Lajosnak köszönhetjük, aki az egységesség kedvéért újrafordította a már átültetett szövegeket is, s aki – Hajós Gabriella és Tandori Dezső mellett – a leghitelesebben szólaltatta meg az író nehéz textusait magyarul. Egyáltalán: Adamik egyike azoknak, akik következetesen és elszántan dolgoznak azon, hogy fontos és nálunk netán még ismeretlen német művek, mint például Stifter Nyárutója, megszólaljanak magyarul. A fordítókról csak a szűkebb szakma tud, s munkájukat ritkán elemzik tüzetesen – itt is csak egy főhajtásra futja, de az őszinte. Igaz, korábban Adamik a Megzavarodás című regény egy részét Ausztriában, Bernhard egykori lakóházainak egyikében, Gmundenben fordíthatta (Lerchenfeldgasse 11.), ami igazán ihlető közeg – de csak annak, aki erre érdemes. Adamik a nagy fordítók közé tartozik.
Bernhard nem ismeretlen Magyarországon, de igazából csupán egy kisebb körben az, s nem is lesz soha szélesebb körök kedvence. Jól van ez így. Betegség kísérte élet, botrányok övezte pálya, súlyos gondolatok, nehéz nyelvezet – a Megzavarodás vagy a Hajós átültette Kioltás a posztmodern mintapéldái. E kisebb körnek azonban igazi ajándék az új Bernhard-kötet – a Kalligramnál az ötödik. Az elbeszélések és kisprózák eddigi legteljesebb gyűjteménye magyarul – ahogy ezt a kissé nehézkes utószó írója, Bombitz Attila jogos büszkeséggel közli velünk. A szövegek négy nagyobb részbe soroltatnak, Kisprózák, Kötetben, illetve Önállóan megjelent és végül Korai elbeszélések. Esetleg érdemes az olvasást a legutolsó egység darabjaival kezdeni, amikkel Bernhard egyébként „leszámolt” – mindenesetre ő is a realizmus, az osztrák irodalom hagyományai felől indult. És itt vannak a nagy, érett írások: a Két nevelő, A sapka, Az erdőhatáron, A viharkabát, a biztosítékot sokaknál kiverő Goethe meghó. | hirdetés
 |
|
A címadó írás olyan, mintha Thomas Mann egy Kafka-novellát akart volna írni (és sikerült is volna neki): a kereskedőfiú egyetlen bűne érzékenysége, ebből következő éleslátása, ez a bűn viszont halálos: „…ő mindig olyan valaki volt, aki a másik vagy mások harmóniáját a maga módján, nyomoréksága folytán folyvást csak zavarta…” Bernhard is élesen lát, annyira, hogy elviselhetetlen lenne, ha nem lenne meg benne a részvét is. És van humora is, ahogy „egypercesei”, kisprózák mutatják. Humora sokkal metszőbb, mint Örkényé, de talán össze lehet vetni kettejük ilyen jellegű írásait. Esetleg épp Adamik Lajosnak, akitől szerencsére az esszé műfaja sem idegen. S akkor már csak Manfred Mittermayer magyarul is olvasható Bernhard-monográfiájára hívnám fel a figyelmet – itt is megemlítve a fordítást végző Kurdi Imre nevét.
Kalligram Kiadó
472 oldal, 3490 Ft
Kritika (5)
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
