PM Online | Korábbi cikkeink

Valóban újszerű, és az adott kereteken belül izgalmas koncepcióval nyitották meg a bel-belvárosi Dió éttermet.
A fő cél, a magyar hagyományos konyha és motívumvilág áramvonalasított bemutatása ennyire tudatos módon még sehol sem valósult meg, a legtöbb magyaros helyen megelégszenek azzal, hogy kevesebb zsírt alkalmaznak, és visszafogják a fűszerpaprika használatát, így elvileg jobban passzol a paprikás csirke és a gulyás az elképzelt nyugati ízléshez.

A Dió viszont más utat választ, inkább az elfeledett, elhanyagolt hozzávalók irányába fordul, azokat próbálja meg modernesítve visszaemelni a gasztrokultúrába. A berendezés is szépen formatervezett, minőségi anyagokból áll, leginkább a Magyar népmesék rajzfilmsorozat motívumvilágának (vagy a közszolgálati tévé most futó imázsbetétjeinek) utánérzetét adja. Mindezt visszafogottan, kulturáltan, mértéktartóan. Legjobban az a talán fricskának szánt, piros, cső alakú lámpa tetszett, amely a magyarosch csárdák rémes paprikafüzéreit hivatott helyettesíteni, kiváltani. Ez elegáns dolog. Hogy a WC-fülkék miért vannak budivá alakítva, az már egy másik népmese. Eddig tehát rendben is volnánk, bár nem tudjuk nem észrevenni, hogy az abrosz határozottan szutykos, láthatóan több korábbi étkezésről éktelenkednek foltok rajta. Az viszont már kifejezetten kínos, hogy az asztalokat olyan mértékben egymásra tolják, hogy nem tudjuk nem látni-hallani a szomszédoknál zajló életképeket, és ez nyilvánvalóan visszafele is működik. Feszélyezés felsőfokon, amit feltehetően a kis belső tér és a nagy forgalom diktál, mégis kicsit vissza kellene fogni a profitigényeket, mert ez így blama. A helyzet nem csak az intim légkör széthullása miatt tarthatatlan, hanem azért is, mert a túlzott affektálással kimódolt szerviz sem megoldható: mindent legalább két pincér csinál, és – a tervek szerint – mindent szertartásosan egyszerre, de mivel szűk a tér, amíg az egyik asztalnál tart a ceremónia, a másik asztalnál ülőket a fenekükkel súrolják a pincérek, ami, nevezzük így, nem kóser. Egy tornamutatványt a mi asztalunknál is előadnak, szertartásosan felvonulnak az ételekkel, aztán mivel rosszul mérték fel, hogy melyikünk mit kap, ismét csak szertartásosan helyet cserélnek. Az affektálás része, hogy a tányér elengedése után még kihirdetik a rendelt étel teljes anyakönyvi nevét is, ami nem rövid egyik esetben sem. Ha az ételek abszolút rendben volnának, elismerően csettinthetnénk, de sajnos ezekkel is gondunk van. A sáfrányos pisztrángleves olyan, mintha a pisztráng egy sós tenger lakója volna, ráadásul a lé annyira túlkeményítőzött, hogy szinte pudingszerűen remeg a kanál érintésétől, miközben fényesen, redősen hullámzik. Az erdei gombás, túrós lángost juhtúróval hirdetik, amit nem könnyű megtalálni a tányéron, de a lángos maga finom, könnyű. Más helyeken az ilyet tócsninak nevezik és köretként tálalják, de a balatoni kultúra megidézésére azért alkalmas. Minden fenntartás nélkül dicsérhető viszont a parajjal és búzafűvel göngyölt kecskegida, amelyet gesztenyemézes tárkonymártással, valamint hajdinás dödöllével tálalnak. A kijelölt irányvonal itt tökéletesen érvényesül, puha, friss, abszolút minőségi a hús, jó a dödölle, szép a tálalás, és izgalmas a mézes-tárkonyos mártás is. Ez igen. Itt is kéne abbahagyni, mert a fenyőmagos fügefagylalttal tálalt „dió soufflé” már kudarcos, az adag is bután elméretezett, de ha kisebb lenne, sem lenne finom. Túlsült, unalmaska, elhibázott. De legalább az a gida, az nagyon rendben volt!