Képről képre
Élettükör – Novák Ferenc Rippl-Rónai festményéről
2013-04. szám / Eszéki Erzsébet
„Tata” – ez a név fogalom. Novák Ferenc a XX. századi európai táncélet kiemelkedő egyénisége, szerte a világon óriási sikereket aratott az általa vezetett Honvéd Táncszínházzal, az autentikus néptáncból táncszínházat teremtő produkcióival. A lakásában különleges tárgyak veszik körül: régi üvegek, agyagedények, tányérok, kancsók, képek. Itt beszélgetünk Rippl-Rónai József 1904-es festményéről, s mivel régóta jól ismerjük egymást, maradunk írásban is a tegezésnél.
Rippl-Rónai József 1904-es festményén a közelebbi szobában sokféle, színes tárgy látható, a belső szobában viszont csak az idős asszony ül, magában. Elől az élet, hátul az elmúlás kiüresedő tere?
N. F.: Ezzel Rippl-Rónai azonnal behúz minket a képbe, a festmény központi alakjához, a magányos, idős asszonyhoz, aki már eltávolodott a korábbi életétől, a saját tárgyaitól is. Nagyon csöndes az egész.
Ki ez az idős asszony?
N. F.: Nem tudom. Én vagyok. Rengeteg kedves képem van, de ezt a festményt nagyon szeretem, főleg, ahogy öregszem. Egyre inkább én is a tárgyaim között ülök. Mivel néprajzos vagyok, a gyűjtőútjaimról rengeteg szép használati tárgyat hoztam magammal, emlékbe. Bármelyiket leveszem a polcról, azonnal el tudom mesélni a hozzá fűződő történetet.
Amellyel megelevenedik egy-egy ember sorsa is?
N. F.: Ha ránézek például a polcon lévő küsmödi bokályra, emlékszem az idős asszonyra, akitől szereztem. Széken szöveges gyűjtést vettem fel a táncéletről, majdnem 80 éves nénivel beszélgettem, az ő lánykori, táncházi emlékei a XIX. század végét elevenítették fel. Közben elvarázsolva néztem a kandalló tetején lévő bokályt. Tudtam, hogy Széken élt a múlt századfordulón egy Encsi nevű fazekas, aki csodálatos, pávaszemes kályhákat gyártott. Csak elvétve készített mást. A néninél felismertem, hogy az a bokály ilyen ritkaság. Megbűvölten néztem, amíg három órán át ment a magnetofon. A végén kérdeztem csak rá, kiderült, hogy Encsi ezt az idős nő édesanyjának készítette, a lakodalmára. Soha nem használta senki. Az asszony azt mondta: tanár úr, vegyen nekem egy kancsót, s akkor odaadom. Beültem a kocsiba, berohantam Szamosújvárra, vettem egy nagy kancsót 12 pohárral, és elvittem neki. Hasonló módon kaptam meg sok mindent.
A képen látható közeli széken ott egy színes kendő, ahol meg mi ülünk, az asztal körüli székek hátán szőttesek vannak...
N. F.: Ez mind mezőségi román szőttes. Katrinca. Az idős asszony más helyzetben van, ez mutatja az eltávolodását az élettől, fizikailag és lelkileg is. Ő már nem a tárgyai között ül. De én igen, és boldogan emlékszem ezekre az emberekre. Egyedül lakom itt, de nem magányosan. A képen látható idős asszony szomorú, lemondó. Én nem.
Az idős nő az ablak előtt ül, de nem fordul arra, nem néz ki. Az ablak előtt lévő tükör is vaktükör?
N. F.: Nem vagyok művészettörténész, de ha Rippl-Rónai odafestette ezt a tükröt, akkor az is fontos jelzés. Az idős nő már túl van azon, hogy kinézne az ablakon, belenézne a tükörbe. Minden rendben van így. Nekem még sok arc jelenik meg a tárgyak kapcsán. Amikor például Indiában jártunk a ’70-es évek elején, a táncosokkal, egy családnál beszélgettem egy férfival, akitől a végén elkértem a vízipipáját, amelynek a teste kókuszdióból készült. Vettem neki érte tíz kiló rizst. Fennakadt az öreg szeme.
Mert neki az rengeteg volt?
N. F.: Nekem meg semmi. Annak a családnak a tíz kiló rizs sokat jelentett, tehát nem szégyellem magamat, mégis érzek lelkifurdalást, hogy többet kellett volna adnom érte. De itt van emlékül ez a gyönyörű vízipipa, ami másnak nem jelent semmit, nekem viszont igen.
Van benned szomorúság, ha az elmúlásra gondolsz?
N. F.: Felkészültem a halálra. Tavaly decemberben felavattam a sírhelyemet, mert nem szeretném, ha a művészparcellában temetnének el. Szereztem egy jó helyet a Farkasréti temetőben, megfelelő kitüntetésem van hozzá. Erdélyi Tibor volt táncos, fafaragó készített egy nagy kopjafát, Novák család felirattal. Úgyis lejárt az öregemék, anyám és apám kettős urnahelye. Betettük anyám és apám urnáját, Eszter lányom az öregére kis pálinkát öntött, ahogy illik. Szegény temetkezési emberek döbbenten nézték. Aztán hatalmas halotti tort rendeztünk. | hirdetés
 |
|
Ittál előre a medve bőrére?
N. F.: Hogy a csudába ne? Hogy van az, hogy ha meghalok, ők esznek, isznak, nélkülem?! Megtartottam a halotti toromat, nagyon jól éreztük magunkat. Nem tudok erre tragikusan gondolni. Remélem, lesz olyan szerencsém, hogy gyorsan, szenvedés nélkül menjen. A dédanyám 98 éves korában elaludt, előtte szépen elbúcsúzott mindenkitől. Anyám is másfél nap alatt ment el.
Nincs benned hiányérzet?
N. F.: Bartók Béla azt mondta, hogy teli tarsollyal megy el. Rengeteget dolgoztam, mégis vannak meg nem valósított dolgaim. De nem baj, majd megcsinálja más, sok tehetséges tanítványom van mindenfelé. Nincs bennem keserűség, sőt: elképesztő életem volt. Amikor 1976-tól Hollandiában dolgoztam, az ottani szerződésem miatt hollandiai lakásom volt, egyéves német és Benelux vízumom, de ha meg akartam nézni egy spanyol előadást, akkor adtak oda is vízumot. A magyar határon akkor mentem ki, amikor akartam. Milyen keserűség lenne bennem? Mindent megcsináltam, amit szerettem volna. A vesztes nem én vagyok.
A Honvéd Táncszínházzal olyan színházakban léptetek fel, ahol Béjart és Pina Bausch társulata.
N. F.: Mexikótól Kairón át New Yorkig bejártuk a világot. A legrangosabb befogadó színházakban arattunk viharos sikereket, olyan helyeken, amelyeken nem lépett fel előttünk magyar együttes. Avignonban sem, nem csak Mexikóban. Aztán, amikor végképp nyugdíjba mentem, a Honvéd Együttes új vezetősége nem tartotta meg a repertoárt. Ha ma felhív egy-egy külföldi impresszárió barátom, továbbküldöm őket az új vezetőkhöz. Van, hogy egy-két műsort megvesznek, akkor boldog vagyok. Mert örülök annak, hogy ma is érdekli a Honvéd Együttes a világot. De előfordul, hogy eljön egy régi impresszárió ismerősöm, megnézi a mai repertoárt, és, sajnos, nem hívja meg a mai előadásokat.
Több tanítványod mesélte, hogy amikor például Párizsban vagy Hollandiában léptetek fel, és volt két szabad órájuk, nem vásárolni mentek, hanem múzeumba.
N. F.: Ó, ez nem fakultatív program volt nálam. Képes voltam sokadszor bemenni velük egy múzeumba. A táncosaim tényleg látták a világot. Egyszer Nápolyban léptünk fel, s volt egy szabad napunk. Elmentünk Herculaneumba, s mivel régészetet tanultam, meséltem nekik. Odajött egy férfi rendőrrel, szerinte nem volt jogom magyarázni. Azt mondta, hogy ő idegenvezető. Én meg egyetemi tanár, feleltem. Ők pedig a tanítványaim. Nehogy már ne mesélhessek nekik! Mit akar a rendőrrel? A férfi lila lett. Majd elmentek.
Mindig egyenes, karakán voltál, ma is az vagy, nyugdíjasként sem az anyagi előnyöket lesed. Ha a képen nem vaktükör állna az ablak előtt, és belenéznél, mit mondanál?
N. F.: Nekem az anyagi előnyöknél sokkal fontosabb, hogy a gyerekeim és a tanítványaim szemébe tudjak nézni. Mindig azt mondtam nekik, hogy ne féljenek. Akik félnek, azok végül mind ráfizetnek. Kitűnő barátaim vannak, akik ma se mernek ellenállni, elhallgatják a véleményüket. Sőt: beállnak a sorba, vélt előnyökért. Be vannak szarva. Négy évvel a rendszerváltás után, az együttes egy évfordulóján még a Sztálin-kantátát is elénekeltettem a Honvéd Férfikórussal. Mert az is a történelem része. Eszter mondta, amikor hallotta: Tata, hiszen ez jó zene! Mondtam neki: Eszterke, nem is a zenével volt a baj… Én sose féltem. Elégedett vagyok az életemmel.
Kép: Rippl-Rónai József: Amikor az ember visszaemlékezéseiből él
1904, olaj, lemezpapír, 70,4 x 103,6 cm, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
