PM Online | Korábbi cikkeink

Volt már kísérlet rá, hogy egy népszerű vidéki étterem a fővárosban is szerencsét próbáljon, az akkor nem járt sikerrel. Most valami hasonlóval próbálkozik a székesfehérvári 67 étterem,

amely a talányos Bruno & Bruno néven nyitotta meg budai kirendeltségét. Gourmet étteremtől nem szoktuk meg, hogy plázában találjon méltó elhelyezésre, de a szépek és gazdagok számára felhúzott Hegyvidék pláza jó házigazdának bizonyul: kifejezetten étteremben érezhetjük magunkat, modern belső dizájnnal, az üzletházi helyszín egy pillanatig sem zavaró.
A felszolgálás hibamentes, odafigyeléssel és biztos rutinnal látja el feladatát a szűk létszámú stáb, még arra is marad energia, hogy ketten hozzák ki kétfős asztaltársaságunknak a fogásokat. (Ahogy megállapíthatjuk, egyébként nincs nagy pörgés egy hétköznap ebéd tájt.) Pincérünk végig udvariasan, de határozottan kézben tartja az étkezést, javasol, rábeszél, terelget, sűrűn az asztalnál van, jelenléte mégsem túlzás, inkább mindig örömteli, és ez nem kis dolog. A kiváló szerviz és a mennyei levesek miatt lassan rózsaszín felhőn át kezdjük szemlélni a világot. A Jókai babkrémleves a székesfehérvári étterem egyik emblematikus fogása, érthető, hogy ide is átmentették. Tökéletes állag és hőmérséklet, szemre is tetszetős tálalás, a füstös ízű krémlevest apró, sült tarjakockák gazdagítják. Váratlansága miatt még ettől is nagyobb élményt ad a meggyleves, nem mindennapos minőségű gyümölcsből készülhetett, mély színű, komplex ízvilágú csoda, amelyet egy ugyancsak különleges, selymesen fanyar tejfölfagylalt röpít fel a csúcsra. Az elragadtatásból sajnos pont a főételeknél költözik vissza belénk ismét a szigorú ítész, nem mintha gyengék volnának, inkább csak a leves nyújtotta magasságokhoz nem érnek föl. A báránycsülök ragyogóan elkészített, omlós, optimális zsírarányú konc, de hűvössége elveszi a „frissen a kemencéből” önbecsapás illúzióját. Az almás lencse jól eltalált köret, míg a zöldborsópüré a levesekhez hasonlóan a legmodernebb és helyesen használt konyhatechnológiáról árulkodik.
Szakmai közmegegyezés szerint a 67-ben készítik az ország legjobb rántott húsát, így tökéletesen indokolt, hogy itt is az étlapon szerepel. Különleges vágású sertéscombból (denevérszelet) készül, roppanós pankómorzsában, szaftos és puha, ebben nem is csalódunk, de a köretnek elgondolt könnyű zöldsaláta igen szomorkás kiegészítője a fogásnak, ami így inkább hiányérzetet kelt.
Megmentik-e a desszertek a haza becsületét? Részben igen, részben nem. A madártej, ismét csak fehérvári klasszikus, pompás zárás: rengeteg valódi vaníliával, grandiózus tojásfehérjehab-felhővel, hűvösen és frissítően érkezik. A mákos nudli viszont inkább betli, a rejtélyes tócsa szolgálna szaftossá tenni a tésztát és a mákhalmokat, az erdei gyümölcsparfé ízszegény, így nem képes partnerré válni, a két nudli alakú habcsókcsík pedig csak gegként értelmezhető, ha egyáltalán. A kedvünket azonban ez sem ronthatja el, sok remek dolgot ettünk, és még utazni sem kellett annyit, mint korábban.