Az Írók Boltja tízes sikerlistájának (ÉS, 2013. augusztus 2.) második helyén Esterházy Egyszerű története* áll. Veszik a könyvet (fogy, mint a magyar?) – nagy kérdés számomra, hogy a példányok tulajdonosai közül hányan kezdik el tényleg olvasni és hányan jutnak el a végére. Mert
Esterházy szövegei sokat kívánnak olvasójuktól (olvasóiktól). Hogy mást ne mondjak: olvasni tudást. Szeretném remélni, hogy sokan.**
Egyik kedvenc mondatom a 28. oldal lábjegyzetéből való: „Keczer Samu, a névtelen kocsis.” Igazán egyszerű poén, Esterházy mintha a legegyszerűbb (legolcsóbb) poénokat sem akarná kihagyni, s miért is tenné. Lehet-e egy névtelen kocsisnak neve? Már hogyne lehetne, legfeljebb mi nem ismerjük. De egy mindentudó regényíró éppenséggel tudhatja ezt is. És kristálytisztán ott van ebben a mondatban Esterházy egyik legfőbb sajátsága, a játék gyermeki öröme, játsszunk mindenekelőtt a nyelvvel, ami teremtheti is a valóságot, játsszunk a legszentebb dolgokkal, a szüleink iránti érzelmeinkkel, a vallásosságunkkal („ateizmus? – Az Úr ateizmusa? Érdekes fölvetés”), játsszuk azt, hogy Csokonai Lilik vagyunk, V. (esetleg VI.) Károly, E. P.***, szükség- (vagy optimális?) megoldásként önmagunk. A játékban mindig ott a szabadság, abban is, hogy egy szereplőt Gerendás Péternek hívnak. Játsszuk, hogy szabadok vagyunk.
Az Egyszerű történet elsősorban (talán) a történelmi regény műfajával játszik. Vannak mondatai, amiket minden rendes történelmi regényt író történelmi regényíró leírhatott volna, például: „Keményen rántott a zablán a kocsis, hű bútordarab, negyven éve a család szolgálatában…”, csak aztán ezek a mondatok megbicsaklanak, kisiklanak, megcsillagozódnak, lapalji jegyzet nő ki belőlük, keverednek – olykor össze is gubancolódnak, túlságosan is – a legkülönbözőbb szólamok. (Mintha egy zongorista a bal kezével Bachot prezentálná, a jobbal Kurtágot.) A 93. oldalon a főszövegben Kara Zsigmond Nyáry Pál fülébe súg valamit, de a Nyáry Pál név meg van csillagozva, a csillag alatt az áll: „Tollhiba; Bárány Mihály”, de ez is meg van csillagozva és az újabb csillag alatt olvasott név is… Semmi sem ismerhető meg igazán, a száz oldal sem feltétlenül száz oldal, a történet sem egyszerű, és az sem biztos, hogy az a tizenhetedik századi história, amit az olvasó nem kevés fáradsággal összerakhat, lenne itt a legfontosabb.
„Azt szeretném… – írja az [első oldal]-on E. P. –, hogy beszámoljak apám élete utolsó két évtizedének boldogságáról”. Meglehet, a könyv leginkább boldogságról és boldogtalanságról szól talán. Legfontosabb szava kétségtelenül (?) a többször felbukkanó „örülni”. Kérdhetjük persze, minek örüljünk, ha a világban kiirthatatlanul jelen van a gonosz, az árulás, „[m]intha a bajok mögött volna egy nagyobb baj”. Nincs válasz, de a válasz hiánya nem az öröm lehetőségének a tagadása. Ez egészen biztos. Örülni, például, ennek lehet.
–––––––––––––––––––––––––
* Nem is egyszerű. Vagy mégis? Ez sem egyszerű.
** Igazából nem remélem.
*** Nem azonos Esterházy Péterrel. E. P.-vel sem mindig. Nem feltétlenül. Olykor.
Magvető Kiadó
252 oldal, 2990 Ft
Kritika (5) |
vissza
vissza a lap tetejére
