A történet majdnem ott folytatódik, ahol Vancsó Zoltán úgy nagyjából másfél évvel ezelőtt abbahagyta,
vagyis abba azért nem hagyta, csak a nagyközönség elől rejtette el egy időre naplójának most megtalált, vancsósan fekete-fehér képeit. Izgatottan vártam, mivel rukkol elő újra, s mivel hírek azért az elmúlt másfél évben is szállingóztak felőle – például, hogy egyik színes fotóját a Kieselbach Galéria aukcióra jelölte –, utólag bevallhatom, kicsit féltem tőle, hogy e kiállítás is a ma eladhatónak tartott színes fotográfiák ázsióját lesz hivatott egy kissé megemelni. Szerencsére nem ez történt. No, nem mintha Vancsó Zoltán színes fotói színtelenebbek lennének a fekete-fehéreknél, nem, csak valahogy olyan, mintha a monokróm az anyanyelve, a színes pedig csupán tanult, perfektül  beszélt nyelve lenne. Igazán szívből fekete-fehérül mesél, s ahogy a szemünkkel „hallgatjuk”, amint a vízesés alatt fürdőző, meztelen alak teste összemosódik a zubogó vízzel, egy kutya foltjai pedig az égen kúszó felhőgomolyagokkal, már nem kérdés: igen, ez ugyanaz a nyelv. Értjük, hisz a másfél év alatt mit sem változott. Lehet, hogy a technika igen, sőt, az is lehet, hogy – ahogy ő mondja – a digitális fényképezés elveszi az exponálás varázsát és a szem azon képességét, hogy könnyedén észrevegye a megismételhetetlenül történetté komponált pillanatot, de ez a kvázi „képességvesztés” a Vancsó-fotókon egyáltalán nem tetten érhető. Sőt, iménti vancsói felvetésre épp maguk a kinagyított fotográfiák (a most először kiállított digitális képek) a cáfolatok. Azok az esztétikumukban is lenyűgöző, mégis inkább a beléjük kódolt százféle mese, állandóan alakuló, mozduló történet miatt izgalmas felvételek, melyek, akárhányszor is néz rájuk az ember, mindig valami újat mutatnak.
Nessim Galéria |
vissza
vissza a lap tetejére
