PM Online | Korábbi cikkeink

Lassan hetven éve élünk békében, már nem emlékszünk a háborúra, csak arra, hogy milyen volt, amikor a háború még közeli emlék volt. Mondjuk arra az időre, amikor Britten a Háborús requiemet írta. A hatvanas évekre, a hidegháborúra, ami ellen Britten a maga módján próbált

tiltakozni. Nem volt hívő ember, legalábbis a szó egyházi értelmében, de itt állunk az európai hagyomány kellős közepén: a halottakért valami gyászmiseszerűt kell mondatnunk. Britten a latin szöveg mellé angol verseket választott, Wilfred Owen verseit. Wilfred Owen elég jól tudta, mi a harci zaj, katonaköltő volt az első világháborúban, egy héttel a fegyverszünet előtt találta el egy golyó. Nem sok hite maradt az emberiségben, a Háborús requiemben is idézett versében például Ábrahám visszautasítja az Úr ajánlatát, és nem a szarvánál fönnakadt kost áldozza föl Izsák helyett, hanem marad az eredeti tervnél, és Izsáknak vágja el a torkát.
A hatvanas évek elején persze elég reális volt az esély, hogy folytatjuk ezt a szép hagyományt, és még teljesebb irtást végzünk a világban. Így aztán a Coventryben lévő katedrális újjáépítésére Britten azt gondolta, meg kell békíteni egymással volt és pillanatnyi ellenfeleket. A szólisták a tervek szerint három nemzetet képviseltek volna: orosz szoprán, angol tenor, német bariton énekelt volna. A Szovjetuniót azonban nem lehetett ilyen ócska trükkökkel megtéveszteni: Galina Visnyevszkaját nem engedték ki a bemutatóra.
Sok idő telt el azóta. Nemcsak Coventry katedrálisát építették ujjá, de Drezdában a Frauenkirchét is, amelyben a keresztet a Coventry romjai közt talált szögekből alkották meg. Szovjetunió sincs már, de hogy a Háborús requiem még mindig hatásos mű, az kicsit nyugtalanító.