Rejtélyes romantikával vonzódunk az orosz gasztronómiához, pedig hát a két nép közös történelme nem tekinthető felhőtlennek. Ennek ellenére vagy épp emiatt az orosz (cári) világot
úgy képzeljük, ahogy Alfonzóék mutatták be a Ványadt Ványatovics Vinyovban: szamovár, meghitt, nagyon ráérős nyugalom, béke, sós hering. Erre a tán sosemvolt miliőre hajaz a szuperdrága Aranykaviár az első kerületben, és ezt ellenpontozza a most megnyílt, méltányosan árazott Matrjoska a nyolcadikban.
Nem egy Dosztojevszkij-regény diszkréten félhomályos, arisztokraták látogatta bordélyházát rendezték be a Lőrinc pap téren, hanem csak egy csipetnyit nosztalgiázó, cirill betűs mesékkel díszített falú, modern bisztrót. Rövid étlap, hosszú vodkasor, Ararat konyak többféle évjáraton, jól összeválogatott magyar borok, közepesen jól összeválogatott, iskolás-betanuló szintű, de mindenképpen nagyon igyekvő felszolgáló-gárda. A rendelést tableten rögzítik, úgyhogy a 21. század az orosz tajgára is begyűrűzött.
Örömteli, hogy a konyha nem csupán a nagy orosz klasszikusokat akarja megmutatni: ezzel a rövid, kategóriánként két-három tételes étlapon nagyon hamar unalmassá válna, kimerülne, legfeljebb a turistákat lehetne vele megszólítani, de nagyon hangosan kellene hozzá kiabálni a nyóckerület mélyéről… A frissen pörgő alapanyagok, a papíralátétre nyomtatott étlap arra utal, hogy ugyan oroszosan főznek, orosz fejjel gondolkodnak a konyhán, de nem életcéljuk, hogy egy város hozzájuk járjon scsíért. Kaviár, mondjuk, van, nagy szemű, vörös keta kaviár, apró kenyérkorongokon. Friss, vibráló ízhatású, jó felütés. A langyosra melegített szeljodka (hering lilahagymás krumplisalátával) még tökéletesebb, ennél jobb minőségű halhoz ebből a kategóriából még nem volt szerencsénk. Talán egy kicsit bátrabb fűszerezést, savanyítást el tudnánk képzelni. És scsí ugyan nincs, de borscs van, úgyhogy a nagy hideg tél nem marad forró, klasszikus orosz leves nélkül. Cékla nélkül viszont igen: nagyon sajátos, hogy a céklalevesbe – nyilván szándékosan – nem tettek céklát a maga valójában, csak a leves levébe került a jellegzetes színű alapanyag. Zöldségnek krumplikockák, húsnak jóféle marhahús gazdagítja a fogást, ami még így is kicsit izgalmak nélküli marad.
Az est fénypontjává válik viszont a vastag szeletekre szelt, rózsaszínre sütött, szaftos kacsamell, nem is csak a hús miatt, hanem a kelkáposztakrém és a krumplinudli kísérők miatt. Mennyei étel. Csak dicsérni lehet a káposztás piroggal tálalt, vajpuha borjúcsülköt is. A pelmenyi hozza a kötelezőt: házi tészta, egészen jó húsos töltelék, a szószban mintha kis alkoholt is felfedeznénk, de lehet, hogy ez még a vodka utóhatása… Az étlapon feltüntetett halibut helyett tilápia van, nem hiszem, hogy ez Budapesten bárkinek oszt, vagy szoroz: jó minőségű, feszes, fehér húsú halfilé, vékonysága okán kicsit talán kiszáradt, de különben jól elkészítve, rafinált édesköménymártással és pirított gombákkal tálalják.
A létező összes fajta, vagyis mindkét desszertet megkóstoljuk. A csokoládévariációk elnevezésű szeletben a házi szilvalekvár különlegesen finom, a frissen készülő szirnyiki (vaníliaszószos, túrós desszert) maga az álom. Utána öntünk egy Ararát konyakot, és megyünk vissza a hideg pesti télbe. Noha, mint három nővér, Moszkvába vágyunk.
VIII., Lőrinc pap tér 3.
Főétel: 1800–2900 Ft
Kritika (4,5)
|
vissza
vissza a lap tetejére
